Évtizedek

János bácsi nem volt magas ember. Alacsony sem volt, inkább olyan középtermetű. Koromfekete dús, egyenes szálú haját hátra fésülve viselte.
Nem volt egyéb megjegyezni való János bácsin, ha éppen nem a homloka.
Lapos homlokán erős barázdát húztak a ráncok, de nem csúfították el egyébként szép, formás arcát, melyet kemény vonások tagoltak, mintha térképet rajzolt volna valaki rá.
Legfeljebb a törzséhez viszonyítva voltak talán kissé rövidebbek még a lábai.
Az egész ember robosztus kinézetű volt, izmos, erős testtel és fürge járással.

János bácsi a dolgozók esti iskolájában a hetedik és nyolcadik osztályt is elvégezte. Ez volt az ő egyéni vállalása a brigádon belül. Ezt is csak közösségi érdekből tette, hogy ne veszítsen pontokat a brigád a másokkal való összevetésben. El is nyerték a kiváló brigád büszke címet.

Az esti iskolában a történelem órákat szerette. Ha történelem óra volt, soha nem bóbiskolt el.
Sőt ilyenkor -igazodva a külsőnek a komoly szellemi munkához- még erősebben látszottak a ráncok, az arca is megnyúlt és a lapos homloktól indítva, mintha a gondolatait símogatná, végighúzta kezét szög-haján, egészen a tarkóig.

"Holnapra megforgatjuk az egész világot".

Talán sikerült is. Túlontúl sikerült. Nem volt tőle boldog. Elégedett sem. Inkább szégyent érzett mint elégedettséget.

János bácsi ott volt Budán is a Széna téren. "Dióverőt" kapott, azt is csak egyszer használta. A levegőbe lőtt vele, mert mint éjszakai járőrnek, nem akart megállni a felszólításra sem a nyitott GAZ.

János bácsi másfél évet kapott, de nem kellett neki az egész időt kitölteni, előbb szabadult.
Ekkor lett kevésbeszédű ember.

János bácsi május elsején a brigád zászlaját vitte a felvonuláson. Nem önszántából, nem is munkás-öntudattal. A Gyűjtőre gondolt, vizes falakra, komor emberekre és vad viszonyokra, ordibáló őrökre, a vallatáskor a szemébe fúródó gyilkos fényre.

Erős kézzel markolta a zászló nyelét, mintha az életéért kapaszkodna, a szél eredménytelenül kapkodott a vászon után.

A tribün előtt lehajtott fejjel ment, mint régen, amikor otthon nem merte bevallani, hogy a tanító úr megszidta.
János bácsi igazmondó ember hírében állt, álmából fölkeltve mint a vízfolyás tudta elmondani Isten Tíz parancsolatát.

A brigád tagságon kívül, semmilyen közösséghez nem tartozott. Ünneplőt ritkán húzott magára, legfeljebb karácsonykor és husvétkor. A gyerekeket is az asszony nevelte, János bácsit lefoglalták gondolatai.

János bácsi sokat töprengett. Leült otthon a kis székre, az ajtó előtt, arra a székre melyet még az édesanyja használt, amikor a tehén alá ült, hogy a tejet az asztalra tehesse, neki és két testvérének. Egy bátyja volt és egy öccse. Az idősebbik ott maradt a Donnál, a fiatalabbat utoljára a Kossuth téren látta, közvetlenül a szemközti házból leadott golyózápor után.

János bácsi nem kereste az ellentmondásokat de szöget ütött fejébe , hogyan lehet az hogy ha övé a gyár, akkor miért nem járhatott ő is fekete Volgán.
Ha az országot is magának építi -mint ahogyan olvassa ezt a kifeszített transzparenseken- akkor miért nem részesülhetett belőle úgy mint más. Mint a párttitkár elvtárs, vagy az igazgató úr. Nem is beszélve azokról, akik acélkék színű egyenruhát viselnek, puskájukkal és tányérsapkájukkal kérkednek. Miért nem mehet ő haza akkor a gyárból, amikor mások is elmennek, előbb fejezik be a munkát mint ahogyan vége lenne a műszaknak.
És így tovább, és így tovább.

Zsebébe nyúlt, általában a jobb zsebébe amikor ritka boldog pillanataiban az övéi között volt, -ki kellett ehhez nyújtania a lábát- elővette a Munkást, tüzet csiholt a Szikra felíratú dobozon és messzire fújta a füstöt.

János bácsi egyik pártba sem lépett be később, amikor már erre lehetőség nyílt. Pedig hívták. Többen is, több helyre. Az arca leszel a pártnak -mondták neki hízelgően.
János bácsi mozgalmi hitét elnyelte a gyár, a munkás-félórákba temetett reggeli fejtágítók, a köpönyeget gyakran cserélők.

Kárpótlási jegyét is az asszonyra bízta. Csak hosszas unszolás után ment el a licitálásra is, ahol a kárpótlási jegyét földre válthatta.
Nehéz szívvel lépett a kultúrházba a licitálás megadott idejében, röstellte is magát, úgy érezte, hogy lopni indult.

A lapok kiosztásakor az 56-os számot kapta. Azt gondolta, hogy tőrbe csalták. Ott voltak a volgások is, az acélkék egyenruhásokkal, és más, simára borotvált képű nadrágos emberek, láthatóan ismerték egymást és -fölfogni sem tudta miért- nevetgélve várták a licitet.

János bácsi nyugalomról álmodott, békességről, szomjazta az igaz szót. Zavarta, egyre jobban zavarta a lárma.
János bácsi nem mondta soha senkinek, talán csak egyszer, egyetlen egyszer, hogy csalódott a szép új világba.

János bácsi szomorú lett, amikor a nagyobbik gyerek bejelentette, hogy elhagyja az országot.
A kisebbiknél már nem is csodálkozott.

János bácsit visszaemlékezései tartották életben. Arra gondolt, volt rövid két év az életében, amikor felnőtt fejjel iskolába járt. Egy órát szeretett igazán.

János bácsi szerette iskolában a történelem órát.
Meg is jegyezte a fiatal tanár egyik meséjét. A mese úgy szólt, hogy volt valahol messze, talán Erdélyben ...igen ott, Erdélyben egy ember, Bethlen Miklós volt a neve, aki a kardok zord világában is őrizte a nemes szépség és a tiszta szó hatalmát, azt mondta egy bizonyos Misztótfalusi Kis Miklós nevű embernek, aki Hollandiába készült elmenni, -szó szerint emlékszik a fiatal tanár meséjére: "Csak lopd el Hollandiának mesterségeit, gyere haza és csináljunk Erdélyből is egy kis Hollandiát".

Tudta, már akkor tudta, hogy ez nem mese volt. Inkább mese-szép történet.
Várta, mindig várta, hogy igaz legyen.
Míg végül bekövetkezett a várva-várt igazság, egy szép, de nehéz órában. Az utolsó órában.

János bácsi mosolygott egy kicsit, végig símította fehérbe borult, valaha fekete haját, a homloktól a tarkóig, nehéz barázdát húztak a még mindig dús üstökön a megfáradt bütykös ujjak, a távolba nézett és látta, vagy látni vélte ennek az igaz erdélyi embernek a megvalósult álmát. Mindkettőjük szép álmát.
Látta utoljára unokáit is. Ott voltak ők is a mesében.

Elővette a fejős széket, kiült az ajtó elé, kinyújtotta jobb lábát, hogy zsebéből cigarettát húzzon elő, majd messzire fújta a füstöt, egészen a felhőkig. Találkozott ott a lég, cigarettafüstös lett a világ és látta magát, hogy miként fogadja be őt az az ország, amelyiknek mind a tíz törvényét, éjszakai álmából keltve is, mint a vízfolyás úgy fújta.

Dány 2018 február 23