Kit követünk, mit követünk?

Amikor kisiskolás voltam -ne tessék megijedni, nem magamról akarok írni viszont az ismertetni kívánt helyzet szereplője voltam sokadmagammal együtt- a vasárnapi kismise után, édesapám -rendszerint ő- mindig megkérdezte tőlem, miről prédikált a pap.
Erre számítani lehetett.
Nem mondhattam valótlan dolgot, mert az "asszonyok padja" első szakaszának második vagy harmadik -már pontosan nem emlékszem- sorában, a pad szélén volt az én nagymamám állandó templomi helye. Ott ült, nagy odaadással, mintha most is látnám, teveszőr nagykendőjébe burkolva magát, rózsafűzérrel a kezében mondta a mise előtt a "nagyolvasót". Ő is hallotta otthon, hogy mit válaszoltam az atyai kérdésre. Ő volt a személyes kontroll a válaszra.

Aztán -telt-múlt az idő- nagyobb lettem én is, akkor azt kérdezte tőlem most már édesanyám, hogy voltál-e benn a papnál?
Tudniillik gimnazista koromban azt szerették, azt várták tőlem el szüleim, hogy időnként menjek be a parókiára és beszélgessek a pappal. Pontosabban mondva, hallgassam meg a lelkiatyát, mit mond nekem ebben a sajátos helyzetemben.

Még később -ez már a szegedi éveimhez kötődött- nyári szünetben, vagy ha tartósabb időre jöttem haza,- ez a szülői kérés, vagy inkább intés, elvárás, mindig megismétlődött. "Menj be a paphoz!"

Most is emlékszem rá, -ha kezembe veszem Szent Ágoston Vallomásait- hogy azt mondta egy ilyen alkalommal Jarábik János atya, miután felemlítettem neki, hogy nem értem Feuerbach filozófiáját, hogy ő Szent Ágostonnal volt ugyanígy. "Majd belebolondultam a kétségeimbe" mondta.
"Fejérbach" -így nevezte a németet- ateista, ne is törődj vele Andriskám!

A papok, Dányban az én ifjú- és gyermekkorom idején- a dányi emberek számára a legfontosabb személyek voltak. Őket követték a tanítók! Releváns személyek mai nyelven szólva, vagyis hitelesek, hitelt érdemlő szavakkal.

Az én gyerekkoromban nem volt jóvilág. Nem volt anyagi gazdagság.
Az én gyerekkoromban másféle gazdagság volt. Úgy hívták ezt, hogy lelki élet.
Az én gyerekkoromban úgy hívták a gazdagságot, hogy szeretet.

Az én gyerekkoromban tudták a felnőttek, a mi szüleink, nagy szüleink, hogy kire kell hallgatni! Kit kell követni. Tudták, ki a hiteles és tudták azt is, mi értékes, mi nem az.

Az én szüleim -és itt értsd alatta mindazokat akik korosztályom szülei voltak- pontosan tudták, hogy mi a helyük a világban. Hol a helyük a faluban, mi a kötelességük és mi az, amit elvár tőle, elvár tőlük mindenekfelett az egyház. Igen elvár. Lelkük érdekében. Az üdvösségük érdekében.

És azt is tudták, -ez volt a hétköznapi tudásuk legjava, de egyben tudásuk krémje,- hogy kire számíthatnak abban a világban, amit ők nem érthettek meg. Iskolázottságuknál fogva. Ki ad választ, hiteles választ kérdéseikre, ki szabadítja fel őket kétségeik alól.

Az igazi tudásnak a mértéke nem az, hogy abban bízunk amit tudunk, hanem az, hogy meg tudjuk mondani mi az amit nem tudunk. És ez most is így van! Ez így van rendjén!

Ne legyen félreértés köztünk!
Nem a nemtudás az érték, hanem érték a tudás derivátuma, azaz, hogy mit tudunk levezetni a mi tudásunkból.
Nos, ebben voltak nagyok és "tudósok" a mi szüleink, nagyszüleink!

Bár most is így lenne!
Bárcsak a ma embere is tudná, hogy kihez küldje gyermekét tanulni!
A ma embere tele van önbizalommal. Tele van hamis tudással. A ma emberének hamis tudása abból származik, hogy a televízió -pláne az internet- kulturmocsokját magáénak vallja.
A ma emberének hamis tudását lelki és szellemi kizsákmányoltságának mértéke adja.
A lelkileg, szellemileg kizsákmányolt ember hamis tudásának csúcspontja az a függőség, az a dependens és addiktív éhség, amely őt a médiumokban meggyökeresedő, a televízió és az internet világában fészket rakó lelki-szellemi terror iránt érez.
A lelki-szellemi terror, a huszonegyedik század ópiuma, tudatmódosítója.

A nap 24 órája éjszakákból és nappalokból áll.
Nem csak éjszakák, de nappalok is vannak.

Mert most is ott vannak, most is itt vannak közöttünk azok az emberek, akikre bátran rá lehet bízni a legféltettebb kincseinket.

A legféltettebb kincseinket, gyermekeink életét, a jövő biztosítékát el ne tékozoljuk. Ruletten el ne játsszuk. Mert erre nincs senkinek felhatalmazása.

Azt mondja, írja Seregély Istvén ny. egri érsek, hogy:
"Napjainkban minden ember csak önmagának és a mának él. A jóléti társadalom szellemét képviseli a tömegtájékoztatás is. Ebben nő föl az okostelefon nemzedéke."

És hozzátesszük, ebben nő föl, a senki által nem értett, csak magyarázott új szlogen az "X, Y, Z vagy most már legújabban ALFA" generáció. Micsoda pogány kreatúrák!

Amiért leírja az érsek az a következő mondat:
"Az emberek számára úgy tűnik, Isen nélkül is minden rendben van".

Kerényi Lajos atya, áldásos életének minden bölcsességével megfűszerezve csupán ennyit mond: " A kereszténység alszik".
Micsoda drámai megszólítás! Micsoda elemi erejű felszólítás ez nekünk!

Nyugat-Európában a templomokból kulturális létesítményeket hoznak létre. Színház- és zenetermeket, kiállítási helységeket és így tovább. Sőt lakásokat is kialakítanak a valamikori Isten-házából. Így lesz ez máshol is?
De ne reménykedjenek a kufárok! Már fonja ostorát az az ember, aki a Jeruzsálemi templomot is megtisztította a istentelen haszonszerzőktől.

Hogy az út ne ide vezessen, -első lépésként- nem kellene számon kérni gyermekeinktől, ma is, hogy mit prédikált a pap?

Nem kellene mi magunknak is példát adni arra, hogy milyen az a vasárnap délelőtt, amikor a gyermekünk, unokáink azt látják, hogyan készülődnek a szentmisére a család felnőtt tagjai!

Milyen a mi mai világunk?

A körülöttünk lévő polgári világ igazságából -kimondom-semmit nem látunk. Semmit nem is értünk! Csak alig valamit, ha tudunk. Vagy tudni vélünk. Vajon mi a tudásunk forrása?

A körülöttünk lévő világból azt látjuk, amit láttatni akarnak velünk azok, akik a kép és hang közvetítésének birtokába vannak. Azt látjuk, amit a tv közvetít. Vajon a valóságos világot látjuk? Nem hinném.
Csak a világnak egy manipulált szeletét látjuk.

Elég-e ez nekünk?
Úgy tűnik, hogy elég!

Vagy mégsem elég?

Ha nem dolgozzuk ki közösen azokat az egymást segítő mechanizmusokat, a település közösségi erejét növelő módszereket, amelyek visszavezetnek bennünket azokhoz az örök értékekhez, amelyek nem csak létet hanem életet is tudnak kelteni, ébreszteni, és életben tartani, akkor beszippant minket is a világban zajló sodró ár halált hozó tölcsére, mint ahogyan eltűnik az élők sorából, a zajló habok között kétségbeesetten fuldokló ember is.

Mert még ma, nincs talán minden elveszve.
Minden még nincs, bár sok a veszteségünk.

Ha nagykendős nagymamák már nem ülhetnek a templom padjaiban, még azért ott vannak a lelkiatyák -ahol még szerencsére vannak- és ez lehet a döntő lépcsőfok, amire mindenkinek fel kell lépni.

Ki lesz a győztes?

Fauerbach vagy Szent Ágoston?
A tömegpszichózis vagy a józan ész?
Az újkori antikrisztus vagy Szent Pál?
Az évezredes kereszténységünk vagy a hedonista életet élő új- pogányságunk?
A cselekvő Isten-követésünk vagy az autónk visszapillantó tükrén himbálózó vásáros hitünk?

Kit követünk, mit követünk?

Elmélkedésének végén ezt olvashatjuk Seregély érsek úr írásában.
"Az Isten-nélküli élet keserves következményei ma is ugyanígy Isten felé tereli ... és ösztönzi a XXI-ik század emberét."

Tehát van remény? Van remény!

Vajon meddig élő, és milyen széles rétegeket érintő reményünk van?

Tizenkét ember mindig lesz!
Tizenkét meghívott ember mindig lesz!
Tizenkét embernek másik négy ember az Örömhír igéretével mindig segíteni fog.

Ez az Örök Remény!