Karácsonyi levél barátaimnak, a határon túlra

Nehéz szerepet szán az idő az embernek, ha a múltra gondol, Kedves Barátaim!

Immáron harminc éve annak amikor először találkoztunk.
Kibír-e vajon három évtizedet a barátság az emlékek megkopása nélkül?

Az emlékek, ha nem is múlnak el teljesen, ennyi idő alatt mégiscsak átértékelődnek. Egyrészt megújulnak, vagy eleve újak is maradnak, talán megszépülnek, de mi tagadás, meg is szürkülnek, elfelejtődnek.
Jó esetben, új értelmezést kapnak.

Az embernek a másik emberrel való kapcsolata, dinamikus állapot. Vajon meddig marad meg, meddig maradt meg ez a dinamizmus.
Az élet állandó mozgás, változás, kényszer és pihenés, álom és keserűség, siker és sikertelenség, tudás és felejtés, vállalkozás és csalódás, mind együtt és egymás után vagy egymás mellett. Ki bírja tovább? Ki bírja sokáig? Ki az aki feladja a küzdelmet, ki az aki naponta megvívja. Ki az aki hisz benne, ki az aki megtagadja.

Rögzült emlékképek tolakszanak elénk, reveláció, úgynevezett "aha élmény", amikor rádöbben az ember arra, mennyi volt a felszín és mennyi a mély.
Reveláció! Hirtelen, váratlanul történő ráismerése, megértése a dolgoknak. Három évtized távlatából már könnyebb!
Vagy mégsem?

Arra gondoltam, számba veszem az évszámokat. Harmincat, de legalább huszonkettőt, hogy az évek sorrendjében, először az első évet, majd a másodikat, harmadikat és így tovább elmondom.
Meghaltak már ezek az évek azok számára akiknek ez csak múlt és nem kirobbanó jelen. Mert meghaltak az emberek is, akikkel ezeket hordoztuk. Többnyire meghaltak. Lehet, még élnek fizikailag, /ez sem sok már/, de ez az élet a barátság számára múlttá vált. Semmivé vált. Tagadószó lett, mint a "nem" és tiltó is, mint a "ne" szócskáink.

Jöjjenek talán az események, mert az esemény, az egyszer megtörtént dolog le nem tagadható. El nem vitatható. Légyen ez Erdélyben, vagy azon túl, vagy innen.

Behunytam a szemem, jöjjönek az emlékek úgy, ahogyan a valóságot őrzi az elme, nem annak felszínén, hanem a mélyén.
A tudat mélyén.
Itt találkoznak ugyanis az események azzal az ősképpel, amit hordozunk. Nagyapáink, apáink, elődeink, történelmünk színes világa társul egy-egy megélt élményhez és lesz belőle kitörölhetetlen emlék, amit magyar múltnak, történelmi mítosznak, szilárd jellemnek, magyar jellemnek is nevezhetünk.
A maga ellentmonásaival. Belső feszültségeivel. Jó és rossz oldalaival.

Vagy lesz belőle intuitív, megőrzött valóság, amely más örök valóságokhoz kapcsolódik és velük társul.

Behunytam a szemem és örömöt láttam!

Ez az öröm a bibliai tékozló fiú képében került elém. Igaz, ez sem teljes öröm.Nem mindenkinek öröm, de két embernek mindenképpen az. Az apának és az eltékozolt, majd visszajött fiúnak.

Ez az öröm -talán ebben egyet értünk- a világ egyik legdrámaibb öröme
és az egyik legbensőségesebb öröme is.

"Elveszett, de megjött. Meghalt, de feltámadt".
Ez az öröm az egymásra találás öröme, atya és gyermeke között. Mondhatom, úgy-e: Gyergyócsomafalva lakói és Dány között is ilyen "eltékozolt, de visszajött," "meghalt de feltámadt" öröm született, amikor először találkoztunk.

Dány és Csomafalva az egymásra találás bibliai örömét hordozta. A történelmi elválás fájdalma után a megtalálás, egymásra találás öröme, minden addigi hiáyzó részt pótolt, történelmi sebet gyógyított, egészséget teremtett. Mert létrehozta a részekből az egészet, az "egész-séget".

Különbözik a mi szétválásunk a bibliai leírt eseménytől -tudom. A szülői házat senki sem hagyta ott, mégis a szétválás szomorú sorsába kerültünk. A kiüldözöttek, kiátkozottak, mostohává lettek savanyú kenyerét ettük.
A koncból kaptunk! Közös értékeinkre ráült a bitang bitorló és megszentségtelenítette életünket.
A mi tékozló fiúi történetünkben nincs megbélyegzett, nincs aki elherdálta volna atyai jussát, mégis a házat megtagadó árvák lettünk, az elszakítás kárvallottjai.

A mi tékozló fiúi történetünk is családtörténet.
Volt egy szép és nagy, módos család. Tele birtokkal, gazdag fundusokkal, a világ legszebb történelmével. Erős volt és szilárd, hitéhez, kereszténységéhez, Istenéhez hű.
Ennek a gazdag családnak volt egy, minden más népnél szebb és gazdagabb kincse. Ez a beszéd nyelve volt. A magyar nyelv.
Azért különb és gazdagabb minden más nyelvnél, mert három, igen három utánozhatatlan tulajdonsága van. Ezek tették a nemzetet egységessé.
Az egyik tulajdonság a beszédének artikulációja. Ahogyan kimondta a hangot, a szót.
A másik, a kimondott szavak színessége, jelentéstartalma.
A harmadik tulajdonság, a nemzetet, a magyar nemzetet, székelyként vagy -szűkebb értelemben vett- magyarként egységbe foglaló nyelvi tulajdonság a mellérendelő mondatszerkezet .
Ha ezeket elveszik tőlünk, a nemzetünk is elvész. Belepusztul.

Csoda hát, hogy a székely nem tűri az alávetettségét Romániában? Nem csoda! A beszéd nyelve őt erre tanította, erre nevelte. Ilyenné tette. Szuverén, büszke néppé tette. Egyedivé, önállóan cselekvőképessé, vagyis autonómmá. Aki ezt nem érti, az nincs tisztában a mai székely törekvésekkel.
A beszéd, a szó, mint az Ige, úgy hat a népre. Olvassuk csak el Csomafalva iskolájának halljában, a falra vésett feliratot!

Két, egynyelvű és színes kultúrájú nép, egy nemzetet alkot.
A magyar nemzetet.Nemzeti nyelv Csonka-Magyarország felett, Eedély felett, a Felvidék magyarjai felett, Délvidéken is, Kárpátalján is, és a Várak földjén is, amit ma Burgenlandnak hívunk.

Tékozló fiúvá tettek bennünket, de mi egymásra találtunk.
Magyarok vagyunk nemzetünkben, Istenünkban, hitünkben és kultúránkban. Kultúráinkban. Éljünk Dányon, vagy Gyergyócsomafalván, Lukanénjén, Técsőn vagy Magyarkanizsán.
Igen, magyarok vagyunk palócsagunkban, székelységünkben, egységbe kívánkozó erős nemzet. Az antropológia /embertudomány/ kimutatta, hogy a székely és a palóc egymáshoz hasonlító, azonos biológiai eredetű csoport.

Behunyt szemünk mást is lát, nem csak az örömöt.

Úgy éreztük a rendszerváltás idején, hogy eljött közénk a szabadság nagy napja.
Úgy éreztük, hogy az igazak reménysége az öröm.
Úgy tudtuk, hogy az egységet idegen szóval úgy nevezik, hogy Unió. Így tudtuk és így reméltük sorsunk jobbra fordulását.
De ma már úgy tudjuk, hogy a halogatott reménység beteggé tudja tenni az embert De nem csak ez embert, hanem az országot is. A nemzetet is.
Nagyok, -valljuk be- jómódban élők szerettünk volna lenni, hogy jó keresztény módjára minden arra rászoruló szolgája tudjunk lenni.
Zsoltáros szavai jobban ismerik a történelmet mint mi, amikor azt mondja: "Mert addig is szabadságot hirdettek nekünk, de a szabadság a gonoszok palástja volt".

Háborog a Genezáreti tó,háborog a népek világtengere. Kelj fel Uram, mert elveszünk. Európa nem tudja kimondani: "kelj fel Uram", mert Európa nagyobbik fele kidobta az Istent a hajójából.

De az Isten újra és újra eljön közénk. Az Isten, a mi Istenünk, nem hagyja, hogy lerázza őt magáról a gyarló ember.
Eljön e válságokkal terhelt világba, Karácsoykor Jézus személyében.

Emerek jönnek-mennek.
Barátságok is születnek de el is múlnak.
Uralkodó eszmék születnek véges elmékben, el is múlnak.

Egy el nem múló reményünk marad!

Karácsony szent üzenete, melyet Messiás Csillaga hirdetett.

Világosítson ez a Csillag testvéri barátságunk felett, itt a Kárpát medencében, hogy benne lássük meg a nemzetünket, népeinket gyámolító Örök Akaratot, a legteljesebb Igét.