Az uraság "tallaján"

Búzapirítóan meleg volt a nyár. A nap magasan állt az égen, árnyékot is alig vetett az akác az árokparton. Kiégett a papsajt is, csak a macskatövis szúrós tüskéi meredeztek fenyegetően az ég felé.

Négy suhanc gyerek tanakodott az árkot szegélyező akácfa törzse mellett. 12 éves formák lehettek, mind a négy mezítláb volt, felsőtestüket sem fedte ing. Mintha egyenruha lett volna, fekete "glodgatya" volt egyetlen öltözékük. Bronz-barnára váltott egész testük amióta az iskola befejeződött, egészségesen és egyenletes eloszlásban barnította a nap a szabad testfelületeket.

A ház, melyet kiválasztottak játékuk színteréül, a legszélesebb porta volt az utcában. Kerítés húzódott a ház előtt. A garád felőli oldalon földre vésett vonallal határoltak el maguknak egy kisebb földdarabot a járdán.

Pénzezni kezdtek.

Mindenkinek kézre álló saját ütőpénze volt. Ezt réz tízfilléres laposra kalapálásából készítették vagy jól pengő lemezből nyírtak ki kerek formát. Ki hogy tudta. Fontos volt, hogy "jó szálljon".
A játék lényege ugyanis az, hogy a kerítés deszkájához ütötték a "pénzt", a mutató ujj és a hüvelykujj közé fogva. A középső ujj hátulról támasztotta a játékszert.
A bekerített területet nem hagyhatta el a kis fémdarab. Ha mégis túlrepült azon, akkor tíz fillért kellett tenni egy, a behatárolt területbe nagyjából középre rajzolt, tenyérnyi nagyságú négyzetbe. Ezt a kis négyzetet pinkának hívták.

Ugyancsak tíz fillér volt annak az ára, ha valakinek az ütőpénzét arasznyi távolságon belül megközelítette a másik pénze.
A pinka úgy működött mint egy kassza. Ha az ütőpénz beleesett, akkor vihették annak tartalmát. A vonalra esett pénzért is tíz fillér büntetés járt, malyet a "kasszába" kellett tenni.

Szerették a fiúk ezt a játékot. Izgalmas volt és 50 fillérrel akár két óra hosszat is lehett játszani. Hosszú távon senki sem nyert, nem is veszített. Nem is a nyereségért játszottak, bár a szerencse néha egyikőjüket-másikjukat előnybe részesítette. Ez adott külön izgalmat és játékkedvet.

Nagy élvezettel, belefeledkezve a játékba, szinte kikapcsolták a külvilágot magukból. Néha vesztükre.

A "garád" az említett helyen, jó minőségű deszkából készült. Odvas deszkán nem lehetett játszani.

A rekkenő hőség szélesedő rést hizlalt a kerítés deszkái közé.
A résen gyakran bepillantottak az udvarba a játszadozó gyerekek. Ők tudták, hogy miért!

A kivénhedt száraz karú almafa alig adott árnyékot az udvarban az alatta négylábú fejős széken ülő idős embernek. Hatvan évnél alig többet számlált élete-hossza, de ez már a nyugalom éveire tette őt jogosulttá. Nem ment a mezőre, akármilyen szorgos is volt a munka.
Sovány ábrázatú arcán két oldalt gödröt képezett a pipa, mikor jó erőset beleszítt. Bajúsza lehajlott a szája szögletébe mely, felfogta a kerek kanállal fazékból kimert levest is. Az apró zsíros vízcseppek haláltáncukat járták a mozgó állkapcsokon, míg a kezefejével azt le nem törölte.

Nem szerették a fiúk az öreget. Az öreg ember sem a fiúkat. Hogyne! Rongálják a kerítést a deszkához ütött pénzzel, visítóan döngetik is. A kacagásuk és hangoskodásuk pedig elűzik a szempillára nehezedő álmot.

Az öreg ember most nem mozdult, úgy mint máskor szokott ezidőtájt. A játék kellős közepén, amikor lankad a figyelem és csökken a veszélyérzet, az udvarból jönni szokott a veszedelem. A vizes vödör mindig kéznél volt az ember mellett. Jókora csupor a merítendő víznek, és a kellő pillanatban már zúdult is a víz a gyanútlanu játszó gyermekekre.

A menyecske is otthon van! Látták ezt a fiúk. Vékony kartonszoknyájában, mezítlábasan át-átsuhant az udvaron. Teszi a dolgát. A fiatalasszony nem rejt veszélyt -gondolták.

A kiskapu egyszercsak váratlanul és villámgyorsan sarokig tárult és az egyébként szemrevaló fehérnép tőle szokatlan és nem várt kiabálásba kezdett. Itt vagytok nagykamaszok. Nyáridőben! Amikor tengernyi a munka a ház körül is, a mezőn is. Hát hogy nevelnek titeket a szüleitek. Naplopók lesztek, flaszterkoptatók, mikor tanultok meg dolgozni!
Én, nyomatékot adva szavainak, magára mutatva folytatta. Ennyi idős koromban már az uraság tallaján szedtem a markot édesapám után, aki az első kaszás volt a bandában.

És mondta-mondta a magáét a menyecske.

A fiúk összerezzentek és felkapkodták a földről pénzeiket, legnagyobb gondot az ütőpénzre helyezve, tisztes távolságból hallgatták a rájuk támadt némbert.

Az öreg tata mosolygott a bajúsza alatt és megbillentette a fejős széket is, mintha táncra készülne vele, amelyet csak addig vtt kölcsön, míg a tehén alá nem kell ülni vele a menyecskének.

Igaz történet, megesett dolog volt ez.
Nem most volt ugyan, ezen a nyáron vagy a tavalyin hanem legalább hatvan évvel ezelőtt. Valamelyik nyár tüzes idejében, amikor még a nyár nyár volt, az ősz pedig ősz. Akkor még minden megvolt a maga helyén és a maga idejében.

Nem csak az évszakokat bolondította meg a "civilizáció" azóta, hanem az embereket is, és gyérítette a szereplőket az öröklétre szólító behívó is .

Néhányan elmentek a tüzes nyárban vagy a hideg télben, életet duzzadó tavaszokban vagy a fecskéket gyérítő őszi ködben. Ahogyan ez írva vagyon.

Mindez és ehhez hasonló megtörtént, mert minden megtörténik. A maga idejében. Ne legyen erről késége senkinek!