Kétezer forint óránként...

Én most kedves olvasó, nem a címről szeretnék írni!
De nem is akarom azt kihagyni!
Mert valójában, a címről sokat írni nem lehet és nem is érdemes.

Miről van tehát szó?

A helyi népfőiskola -mely mindenki előtt nyitva van, és a népfőiskola megnevezés nem elriasztást, hanem kedves invitálást jelent inkább, mert ez, vagyis a népfőiskola inkább magatartás, lelkület nálunk, nem pedig talán rosszemlékű oktatás- a teremben való programjait -általában előadások- a Szent Imre Ifjúsági Házban tartja.
De itt most átmenetileg óvoda van.
Ilyenkor régebben, ha foglalt volt, az egyház valamilyen rendezvénye miatt, az általános iskola segítségét kértük.

Most is ez történt.
Az iskola igazgatója nem zárkózott el a segítségtől -igaz, nem is lelkesedett érte- de a protokoll szerint bérleti díj fizetését jelezte kilátásba. Óránként kétezer forint ennek a mértéke. A szabály kérem az szabály. Mert a szabályt föntről hozzák. Az iskola teljes állami felügyelet alatt áll, a helyi szereplőknek nem sokat osztanak ebben.
/Csak csendben jegyzem meg, hogy Sz. Marika az iskola igazgatóhelyettese éppen az ajtóban való találkozásunkkor mondta, hogy egy olyan régi fényképet talált otthon, ahol ennek az iskolának a bővítésekor az édesapjával, Bandi bácsival drékig állunk a kiásott alapban, mert hát az iskola így épült. Sok-sok helyi munkával.
Ide jutottunk! Kétezer forint óránként!!

Vegyék ezt kedves olvasók csak kitérésnek, mert a lényeg, amiről írni akarok nem itt van.

Sokszor szóba hoztam már azt, hogy az iskola olyan társadalmi feladatot teljesít, amely mind az egyén részéről /tanulók/ mind a szülők tekintetében /felelősség a gyermekért/ mind pedig társadalmi vagyis nemzeti értelemben /az ország, a haza sorsa/ az egyik legfontosabb kérdésünk.

Tehát az iskoláról, mint feladatellátó intézményről írok, olyan tekintetben folytatom azt a gondolatsort, amit ezeken a hasábokon, de más helyen is már megkezdtem, mint egy helyi ember, aki ráadásul még szakmabéli is /volt/.

Nagyon elszomorít több oktatási rendelkezés, de egyik sem annyira, mint amikor azt hallom, hogy a gyermekeket más iskolába íratják be a szülők, nem a miénkbe.

A szülő -legtöbb esetben- csak jót akar a gyermekének. Nem hibáztatom ezért, ha így látja jónak gyermeke jövőjét.

De!!!
Hibázik-e az iskola, hogy néhány szülő ilyen lépésre szánja el magát.
Ez a témája valójában a mostani írásomnak.

Nem először és talán nem is utoljára!

A szülőnél maradva, persze fél, hogy nem kap gyermeke olyan képzést, amelyik az ő /mármint a gyermek/ felkészültségéhez méltó lenne. Sok a hátrányos helyzetű, ezek között is döntő mértékben a cigány származású, ez pedig hátrány a gyermeke számára.
De szükségszerű-e ez, szükségszerű-e az, hogy a különféle adottságú, képességű,gyermekeket, melyek ráadásul más-más szociális környezetből és talán kultúrából is érkeznek az iskolai előmenetel szempontjából rossznak tartsuk!

Dewey /ejtsd gyúi/ negyven évvel ezelőtt azt mondta, hogy az iskolai /osztálytermi/ heterogenitás a gyermekek előmenetele szempontjából nem rossz, sőt jó,mert ez valójában leképezi a társadalmat. Gondoljunk községünkre, országunkra, Európára és máris igazolva látjuk a sokszínűséget.
Ebbe a sokféleségbe kell majd gyermekünknek helyt állni. Ezt valahol meg kell tanulnia. És ez nem más mint az iskola.

Igen az iskola, melynek az a szerepe, az a feladata, hogy ebből a sokszínűségből pedagógiai előnyt kovácsoljon. Ne rosszként fogja ezt föl, hanem értelmezze úgy, hogy ebből neki pedagógiailag győztesen kell kijönni.

Barátaim!
Tudjátok meg ti is, akiknek többsége nem pedagógus, hogy ezt módszertanilag úgy kell értelmezni, hogy a tanórának olyannak kell lenni -legalább az esetek egy részében-, hogy lehessen gyakorolni a tanulóknak egyrészt a szociális együttműködést másrészt az egyéni önállóságot. Együttműködés és ugyanakkor önállóság. Egy fedél alatt!! Ez a pedagógiai bravúr, amelyet a pedagógusnak meg kell teremteni.
És ez nem ábránd.
Gondoljuk csak meg. A gyermekek különfélék. Van akinek a kombinációs képessége, fantázia jobb, a másik pedig lehet pl gyakorlatias. Az egyiknek ötlete van, a másiknak gyakorlati képessége, "megcsinálni tudása". Úgy-e milyen szép ez? Lehet a sort folytatni.

Ha az iskola nem tudja megteremteni a különféle képességű, adottságú stb gyermekek együttműködését, akkor azt üzeni a felnőtt társadalomnak, hogy az emberek közötti együttműködés lehetetlen. Hát hogy lesz ebből alkotó közösség?

Már elmondtuk máskor is, más helyen is: Módszertani megújulásra van szükség az iskolában. Ráadásul nem is szükséges mindent kitalálni. Csak át kell venni ezeket más, kipróbált helyekről.
Ilyen módszer a komplex instrukciós program. /Más helyen az instrukció helyett az információ szót használtam, de sokat nem tévedtem/.

Ezt a módszert alkalmazzák már tucatnyi iskolába. Sőt átment középiskolába is. Már a határainkat is elhagyva, a szomszédos országok is érdeklődnek iránta.

És mi miért hallgatunk? Mi, dányiak. Dányi iskola és dányi közvélemény. Dányi önkormányzás. Dányi szülők. Dányi civilek.

60 órás továbbképzésen lehet felkészíteni a pedagógusokat az új módszer megtanulására.
Ahol bevezették ezt a módszert, azt mondják, négy hónap után tapasztalható lett a tanulók jobb magatartása, a beszédkészsége.

A pedagógusok sikerélményhez jutottak.
A helyi társadalom aktívan bekapcsolódott ahol a tananyag ezt lehetővé tette.

Fordítsunk erőt, energiát ennek a módszernek a megszerzésére.
Fordítsunk pénzt a pedagógusok képzésére.
Teremtsük meg az anyagi alapot a sikeres munka megfelelő díjazására, a sikeres pedagógusok jutalmazására.

Óriási feladat ez, tudom. De enélkül nincs felemelkedés, azt bátran állítom!!