Könnycsepp egy harangért

Ez a harang ott állt a Felsőhegyen a Kókára vivő út mellett, közel Szent Dónát szobrához.
Ezt a harangot Dóczi János és Tóth József vezérletével újították fel a felsőhegyi szőlősgazdák.

Dóczi János dányi illetőségű volt -sajnos meghalt- Tóth József pedig dányi származású ember, Kókára nősült ő sincs köztünk már. Egy erős és barátságos fizikai munkás és egy tanár. Két emblematikus ember, a jókedv, vidámság, barátság apostolai. Hibáik ellenére is -mert hát kinek nincs hibája- felejthetetlen két, testvérként szerethető barát, a Felsőhegy és a bor szerelmesei.
Felállították az új harangot -talán negyedszázada ennek.
Jóska, a tanár, azt írta a haranglábra: Őrizzük a múltat a jövőnek.

Vagyis, akinek múltja nincs, az a jövőtől se várjon sokat.

Először a harangot lopták el néhány éve.
Állt a harangláb, üresen lógott a semmibe a kötél, mellyel megszólíttatták.

Most már a harngláb sem áll!

Most már a harangot fedő tető is a porba hullt.
Arccal hullt a porba, mint a győzelemért rohanó katona a csatamezőn, akit halálos találat ért.

A felsőhegyi harang halott!!

Így őrizzük a múltat a jövőnek-mi kedves barátaim, miután már elmentetek az örök szőlőmezőkre.

A harngot azért állították a szőlőhegyre, hogy jelezzék vele, itt a dél, ideje egy kicsit megpihenni. Mert a szőlő a görbe hátú embert szereti. Sokat kell ott hajlongani.

De a harang nem csak ezért szól.

A harang csilingelő hangjával az Úr színe elé viszi mindazt ami a szőlőben van. Mindazt ami a Felsőhegyen van, vagy inkább volt.

Száll az ég felé a szőlőszembe rögzült napsugár a harang hangjával, viszi a föld üzenetét.
A földnek az üzenete a dolgos ember erején át írja a maga dallamát, ilyenkor nyár végén zsendülő zenére.

Mit ér akkor az okoskodás, fotoszintézisről, szénasszimilációról, adenozin trifoszfátról, Szent-Györgyi Albert ciklikus szénfolyamatairól, glükózról, szacharinokról vagy a mikróbákkal való küzdelemről, amikor a harangláb a porba hullott.
Mit ér akkor az élet, amikor a harangot eltulajdonítók, ellopók két lábbal gázolják a dóczijánosokat és tóthjóskákat.

Mit ér az élet akkor, ha a valamikori szép szőlőültetvények helyén a tatárjuhar az úr!

Mit ér az élet akkor, ha nem hallatszik már nótaszó a Felsőhegyen. Ha kihült barátságok helyén tobzódik a vadkender, a selyemkóró és a meggyfák elvadult fakadékai.

És mit ér a mi életünk akkor, ha ezeket a folyamatokat némán tűrjük.

Gyermekkorom meghatározó élménye a mai napig tart.
Gyermekkoromban a padlásunkon találtam egy iskolai könyvet. Ebben volt egy vers, melyet azon nyomban megtanultam.
Ezt a verset évtizedekig nem volt szabad hangosan elmondanom.
Ezt a verset báró Eötvös József írta. A vers címe: Búcsú a hazától.

Milyen keserves dolog a búcsúzás.
Azoknak, akik itthagyják a hazát.
Vagy azoknak méginkább, akik itthagyni kényszerülnek.

Milyen szomorú dolog búcsúzni a felsőhegyi harangtól.Még szomorúbb a valaha nótaszóval ékesített szőlőhegytől ahol minden talpalatnyi földet megműveltek. Ahol nem kellett kerítést építeni a házak megvédésére. Nem kellett riasztókat felszerelni sem a házakra.
Elég volt a gyalogosan járő csősz, aki a szőlőhegy közepén kialakított "csőszúton" szemmel tartotta a az erdőalji részt és a Dónátust.

Elfogynak-e vajon a szőlők, hogy átadják helyüket az enyészetnek, a táj rákbetegségének, az elhagyatottságnak. A parlagon maradt földeknek.
Valakinek felelni kell ezért az Úr színe előtt!
Úgy-e János, úgy-e Jóska?

Van-e még remény, ha a harnglábat az enyészet pusztítja?

Vajon hány Felsőhegy-sorsú térsége van e hazának?
Vajon hány szegényember örülne annak, ha Felsőhegyet építhetne. Vagy Kókán, vagy Dányon, vagy a Tisza-háton, vagy az Ormánságban.
Értük már a szőlőhegyi harangok sem szólnak.
Értük már mi, emberek sem szólunk.

Van egy titkolt vágyam.
Ez pedig az, hogy a felsőhegyi harang újra meg fog szólalni.
Felsőhegyen is,a Tisza-háton is, az Ormánságban is.

De ehhez először a szíveknek kell megszólalni. Az emberekben. Kiben jobban, kiben kevésbé. Ahogyan tisztségében ezt viseli.