Margitka

Nevezzük őt Margitkának. Férjét pedig Palinak.

Margitka egy vidéki pénzintézet gazdasági vezetője volt.
Többször járt nálam a főnöknőjével, így hozta a hivatali munka rendje.
Két különböző ember: Margitka és a főnöknője.
A főnök, temperamentumos, sodró lendületű asszony volt, ha a helységbe érkezett, tele volt vele a terem. Minden széken ő ült és minden mondat végére ő tette a pontot. Látszott, mögötte nagy erők összponosultak, kirobanthatatlan volt főnöki mivoltában.

Margitka szép volt és elegáns. Keveset szólt, akkor is csak felszólításra beszélt, hogy így a főnöknő nagyot ne tévedjen.
Margitka ruhája is rendezett volt, szerette a pasztell színeket úgy láttam. Harmonikus színválasztás de haladt a korral. Nem volt slampos, maradi, papírszagú, inkább ennek ellenkezője. Visszafogottan modern. Nyakában mint hajszál, vékony arany nyaklánc. Megcsillant, ha a fény úgy esett rá. Így adott tudomást létezéséről is.

Pali középiskolai tanár volt.
Abból a tanárfajtából, akit minden gyerek kedvelt, mert soha, senkivel nem kivételezett. Nem volt túl szigorú, de következetes és számonkérhető.

Szép házat építettek a város külső peremén, közel a kegytemplomhoz.
Ez nem volt véletlen. Tudatos volt, mint minden egész életükben. Nem voltak gazdagok, szegények sem, beosztották rendre a fizetést, gyarapodtak. Gyermekeik hasonlítottak a szülőkre.

Elteltek az évek. A szép, egymáshoz illő fiatal párból, egymáshoz hasonló -mondjuk így- idősebb emberpár lett.

Szentmisére együtt mentek, a templomban is állandó helyük volt. Két ember, nyugalomban, megérdemelt pihenésben, de aktív és tevékeny életben. Mint a mesében. Vagy úgy, mint amit sokan gondolnak fiatal korukban: napsugaras évek, melyeket a lemenő nap nem csak aranysárga fénnyel, de melegséggel is ellát.

"Béküljetek ki szívből egymással"- felszólításra én is hátra fordultam, hogy -mint miden találkozásunknál, hiszen ismertük egymást- kezet fogjak velük. Béke veled Pali! Béke veled Margitka. Lássuk még egymást örömmel, mint eddig is tettük. Legyen rajtatok az Úr áldó keze, ha már az örök anyag szivárványos áramlása ilyen áldott életet bizosít nektek.

Pali szeme bánatos volt. Ismerős, ajakszegleti mosolya azért nem maradt el. Beteg vagy talán Pál, kedves barátom, -tettem fel a bizonytalan kérdést magamnak.

Kis idő múlva újra találkoztunk, ott a templomban ahol legutóbb.

Megértettem akkor Pali bánatos mosolyát, amit korábban láttam. Margitka feltűnő volt! Szokatlanul feltűnő.
A feltűnést tekintete okozta, melyet korábban nem vettem észre.
Míg kezet fogott velem, rám nézett, de láttam rajta, nem ismer engem.

Margitka nem ismert meg. Már akkor nem tudta ki vagyok. Ezt korábban nem vettem észre, de Pali már tudta.

Margitka senkit sem ismer meg. Saját magát sem ismeri fel.
Nem tudja, hogy létezik, hogy van. Mert aki van, él, az táplálkozik, öltözködik, beszél, ismerkedik és imádkozik.
Margitka azt sem tudja hol van, hol az ágya a szobája.

Margitka meghalt saját magának, Palinak, a családjának, a közösségnek. Fizikai életét halk motyogás, mindenkire való ránevetés, nem evilági formulák irányítják.

Pali minden nap meglátogatja. Kézen fogja, mint régen is tette, úgy sétál vele. Nem egymás mellett mennek, hanem Pali, szemben állva élete párjával, hátrafelé araszolva megy, hogy az elsorvadt tudat mellet, az izom bírja még valameddig.

Most pesze azt kellene írnom, hogy milyen áldozatot vállal Pali. Meg azt, hogy miért érdemelt ilyes sorsot Margitka.

Ha így tenném, nagy butaságot követnék el!

Nem azért, mert nem lenne igaz mindaz, amit Paliról vagy Margitkáról írni lehet.
Inkább azért, mert másként szeretném látni mindazt, amit megszokott vélekedéseink, ismereteinknek szűk tárháza lát, hogy mindent úgy tudunk csak elképzelni,mint ami a mindennapi életünk szokványos menetét és fordulatait hordozza.

Ha a test meg is betegszik, de a lélek ép marad.
Mivel a testi funkciók csak az anyagnak a törvényszerűségeit másolják, az anyag pedig létezésében is relatív, viszonylagos, rezdülései miatt pedig soha nem állandó, ezért az embernek egyetlen stabil pontját ismerjük. Ez pedig a lélek.

Ki tudná cáfolni azt, egyáltalán lehet-e, érdmes-e cáfolni, hogy Margitka angyali nevetésében nem a léleknek örök rezdülései csillannak-e meg.
És nem vesz-e bennünket körbe, vagy birtokba a mennyország, mihelyt kikapcsolják mindazokat a tényezőket, melyek evilági élethez kötnek bennünket.

Nincs mosolygós újszülött. Cak sírós baba van.
Van viszont kegyelmi állapot, mely kiül az élet végén a földi pályáját befutott ember arcára, nagy megelégedettséget sugározva, látva az újjászületést,ami mosolyba símítja az ajkakat.

A tanár úr, élete és Margitka élete most is összefonódik.
A földi élet együtt jár a földöntúlival. Bennük és egymás mellett. Hogy majd a végén minden összetartozzon, úgy ahogyan azt az égi törvények előírják.