Himnusz a borostyánok között

Az a két Losonchoz kapcsolódó történet amit tegnap írtam, felvezetése a most írottaknak.
Azért írtam meg azt két történetet, a Losoncon való találkozást Mihállyal, és a füleki kocsmában azt a kedves találkozást a soha nem látott emberünkkel, hogy bizonyítsam, a mai írásomnak is kizárólag emberi oldalról való megközelítését , és ha mégis lenne ennek politikai felhangja, az nem az én szándékom szerint történik.

Azért mentünk Losoncra, hogy részt vegyünk azon az ünnepségen, amit Ráday Pál születésének 340-ik évfordulója alkalmából tartottak, összekötve ezt a nyughelyének temetőbeni felújításával.

Ráday Pál a Rákóczi-féle szabadságharc egyik fontos embere, úgy is mondhatnánk, hogy II Rákóczi Ferenc jobbkeze.
Ez a szbadságharcunk is elbukott, miként a többi is, bezárólag 1956-tal.
Volt hát jó okunk arra, hogy egy bensőséges ünneplést várva, felüdüljön a lelkünk, arra való emlékezetben, hogy ha sikertelen is volt ez a küzdelem de megmutatta a mi nemzetünk szabadságvágyát és áldozatát a nemzet függetlenségéért.
Miért másért menne az ember egy ünnepségre, ha nem azért, hogy lelkének a magasztos eszmék iránti éhségét kielégítse.
Ráday élettörténete erre kitűnően megfelel.

Ez az ember, a 17-ik és 18-ik század fordulóján friss szelek szárnyán repült életének célja felé.
Ennek a kivételes életnek pedig nem csak politikai mozzanatai voltak, hanem kulturális és vallási is.
Lapozzuk csak fel a református énekeskönyvet, gondosan nézzük meg az énekek szerzőit és megtaláljuk benne Ráday Pál nevét is.
De nem csak énekszövegeket, vagyis vallásos verseket írt, hanem imádságokat is, melyek a lelkek épülésére szolgáltak.
Elemi kötelességünk, nekünk katolikusoknak is, hogy a reformáció 500-ik évfordulóján együtt emlékezzünk protestáns társainkkal, testvéreinkkel. Még akkor is, ha az elszakadásuk Rómától fájdalmas volt, de majd az egyesülés öröme, melyért mindig imádkozunk még édesebb lesz.

Ráday írta azt, amit a Rákóczi szobrokon látunk, vagyis Recrudescunt inclitae gentis Hungariae vulnera, vagyis Magyarország /fennséges/ sebei újra kiújultak és folytatás, Pro patria et libertate, Istennel a hazáért és a szabadságért.
Ezt nekünk nem hogy elfelejteni nem szabad, de a napi imádságaink részét is kell, hogy képezze.

Olyan nagyon szerettem volna a mieinkkel, a magyarokkal, anyaországiakkal és Szlovákiában élőkkel, politikusokkal és egyházi személyiségekkel, a kultúra és a tudomány jeles képviseőivel együtt lenni egy-két bensőséges órára.

Nem ez történt!

Volt magyar szó persze, sőt énekeltük a magyar himnuszt is a temető földjének borostyánnal borított szőnyegén. Felemelt az előttem lévő kép, -tessék csak elképzelni- énekelem a magyar Himnuszt, előttem van Ráday Pál frissen felújított kriptájának előtere, és két hatamas, vastag törzsű fa árnyékát élvezem. Az egyik fa tölgyfa, a másik magas kőris. Két oszlop, a magyar történelem viharainak jelképe, megszemélyesítem őket az egyik a magas kőris a Méltóságos Fejedelem, II Rákóczi Ferenc, /a magas kőris latinul Fraxinus excelsior ami nem csak magasat jelent hanem büszkét, egyenes tartást is/ a másik a tölgyfa Ráday Pál.
Hát akkor mi a bajom?
Sok volt a szlovák szó. Ha én mondjuk nem magyar vagyok, hanem talán bolgár és részt veszek ezen az ünnepségen, azt is gondohattam volna, hogy a magyarok csak dísznek vannak itt , ennek a becsületes szlovák férfinak, Ráday Pálnak /Radai Pala ahogyan elhangzott/ ünnepségén.

Ezt már nem! Ősi magyar földön állok Losoncon, a Szlovák Köztársaság mai területén.
De magyarként, az én magyaromnak, Tekintetes és Nemzetes Ráday Pálnak, Rákóczi kancellárjának, Erdély kancellárjának, a Református Egyház első főgonknokának tiszteletére tartott ünnepségen.
Ebből nem engedek!