Ez is losonci történet

A megemlékezés végén elindultunk haza. Úgy délután 2 óra felé volt az idő.
A 71-es út vezet Somoskőujfaluba, a határhoz. Rekkenő volt a hőség, az autóban pedig méginkább, a klíma ellenére is.
Az útról jól lehet látni -balra- egy helyen Fülek várát.
Megnézzük!

Fülek régi magyar város, Losoncnál kisebb, mintegy 10 ezer lakos él itt. Ellenben a magyarok aránya nagyobb, több mint 50 százaléka magyar nemzetiségű, míg Losoncon csak minden tizedik ember magyar. Kisebbségben vannak a szlovákok.

Vár állt itt már az 1200-as években is. Érdekes a története, tanulságos. Ezt megnézhetjük egy tanösvényen melyet egy-két évtizede alakítottak ki. Sorsa egyébként osztozik más magyar felvidéki várak sorsában. Hol magyar kézen, hol nem, hol magyar-magyar ellen, hol magyar török ellen, egymás ellen, egymás mellett, ahogyan az urak érdeke ezt szolgálta.
Petőfi is megrótta őket két dolog miatt -írja felvidéki naplójában. Az egyik, hogy savanyú a bora, a másik, hogy vérrel áztatott törénelmi kövekkel burkolják az utcát.

Fülek egyébként kedves város.
Szvorák Katalin népdalénekes is innen származik és Reisz Lajos meteorológus is.
De másért is kedves.
Elmesélem.

Mondtam az előbb, hogy ott is meleg volt szombaton. Jólesik ilyenkor a hűsítő.
Igaz, én nem ihatom, de társaimat meghívtam egy jó hideg Bazsant barna sörre.
Bementünk a parkoló melletti kocsmába, ahol csak két tót atyafi, de inkább -kiderült- két jó magyar palóc, olyan 40-es formák, éveik számát illetően ültek egy asztalnál.
Béke volt, nyugalom, jó kocsmai illat a helységben. Gyükér Sanyi bátyám /Szekeres Sándor/, és az én tündöklő kocsmai fiatalságom jutott eszembe. "Deja vu" /ejtsd: dezsa vü/ érzés fogott el, ami azt jelenti, ezt már éreztem valahol.

A kocsmárosné 2 euró kilencven centet számolt az áruért.
Gavallérosan 5 eróssa fizettem. /De a visszajárót, 2,9 eurót azért, zsebre tettem/.

Iszogatnak társaim ízlelgetik a finom sört. Nem bánom.

Egyszer cak mellém ül a padon az egyik palóc kolléga a fent említett kettő közül. Jó szorosan, kicsi volt a hely kettőnk számára.
Nem volt részeg, tiszta szép magyar nyelven közölte velem, hogy nagyon éhes, ma még nem evett. Hogy ivott volna, azt nem láttam.
Adjak neki néhány centet -kérte tőlem- élelemre.
De nem ám akárhogyan kérte! Így szólított: fiatalember!

Mi sem természetesebb -mondtam neki- és kivettem a zsebemből az imént kapott 2 eurót. Átadtam. Megköszönte! Elmenni készült.
De nem ám ennyi szóltam neki, hát itt van még tíz cent, ezt is vigye, hiszen annyit adok amennyit akarok, de annyit szeretnék adni amennyit kért. Hát vigye ezt a 90 centet is.

Visszaült asztalához a másik mellé. Udvariasan megköszönte a könnyen jött pénzt.

Most jön a kocsmárosnék szerepe. Ketten voltak.
Hogy mit mondtak ennek az embernek, aki zsebre tette az én 2 euró kilencven centemet, azt jobb ha nem írom le.

Tűrte-tűrte ez a szerencsétlen ember a minősítő jelzőket mely a két amazon-természetű asszony száját elhagyta, de nem sokáig.
Fogta magát és kisétált a helységből.

A két asszony továbbra is dohogott erre az emberre.

Azt mondtam nekik. Ne bántsák ezt a szerencsétlen embert, mert nem érdemli meg. Az tudniilik, aki engem úgy szólít, hogy "fatalember" annak én szívesen adok 2 euró és kilencven centet.

Béke lett a kocsmában. A sör is elfogyott az asztalunkról.

Illik indulni, nehogy bejöjjön valaki, mellém üljön és azt mondja: fiatalember éhes vagyok néhány centtel nem tudna kisegíteni?

Mert kisegíteném. Ki én! Hát az az ember, aki az idő kerekét vissza tudja fordítani, az az ember énnekem mindig megér 2 euró és kilencven centet.