Történetek Losoncon

Július 8-án -mint azt korábban jeleztük- Losoncra mentünk, hogy részt vegyünk Ráday Pál síremlékének felújítása alkalmából rendezett ünnepségen.
Erről konkrétan később írok, most csak egy-két képet elevenítek fel gondolom nem csak a magam kedvéért.

A szép, impozáns református templomban kezdődött a több részből álló ünnepség.
Korán érkeztünk, ezért miután helyet foglaltunk a templomban, én onnét kijőve, a szomszédban lévő katolikus templomot szerettem volna megnézni.
Az utcán megszólított -szlovákul- egy idősebb, termetes ember.
Mondtam, hogy én magyarországi magyar vagyok, nem tudok szlovákul.
Erre széles mosolyra vált az én emberem arca, és magyarul válaszol, hogy ő is Magyarországon született.
Mely szép táján országunknak -kérdeztem tőle. Legénden! Tudja hol van? -kérdezte ő. Hát én a földrajz vizsgán annak idején megbuktam volna a válasszal, mert valahová, Szabolcs megyébe tettem. Á! Nem ott van ez, hanem Nézsa mellett! Megörültem, hogy kijavíthattam a földrajz tanári diplomámon esett csorbát és sietve közöltem, hogy hát persze,Nézsa Pest megyében van, egy kis község, néhány száz lakossal, és a szomszédságban van -ezek szerint-Legénd.

Komoly dolgokról kezdtünk beszélgetni.
Elmondta, hogy 1948-ban -és erre ő is emlékszik, mert 4 éves volt akkor- kitelepítették őket a kommunisták, és helyükbe Szlovákiából érkeztettek magyarokat. Tudom! Lakosságcsere, szlovákok, svábok ki, Trianon magyarjai be! Bolsevik módra. /Emlékszem, milyen sokszor beszélt erről anyósom nekem, könnyes szemmel mindig, hogy ők a svábok kitelepítését hogyan úszták meg, de nem így sokan a rokonságból./

Aztán a germekeiről beszélt. A négy fiúgyermekről, az Angliában élő kettőről és a helyben maradtakról, akik közül az egyik baptista lelkész.
Mutatott a templomokra, a református szép gótikus stílusban épült Isten-házára és a mellette lévő, nagyon díszes belső térrel rendelkező barokkos katolikusra, melyet le akartak rombolni /ismét a kommunisták/ mert kevés a parkolóhely Losoncon. Mérges volt, látszott az arcán.

Nézze! Mutatott a Vigadó épületére. Innét vitték el hadifogságba az embereket. Amott pedig, az a táblával ellátott épületben töltötte itt tartózkodásának idejét Petőfi Sándor. Voltam ám a költő szülővárosában Kiskőrösön -dicsekedett- az anyósom onnét származik, -toldotta meg a mondanivalóját.

A református templomi ünnepség után a temetőbe mentünk. Örültem kérdésének, mikor újra találkoztunk, mert azt kérdezte tőlem, van-e hely a kocsiban, mert már nehezen emeli a lábát, messze van neki a temető és ő is részt akar venni a megemlékezés folytatásában. Hát hogyne volna hely -mondtam, hiszen csak négyen vagyunk.
Megszerettem ezt az embert. Ő vér szerint szlovák, de sajnálja a szülőföldet a még most is magyar Legéndet. Nem hagyta el a történelmi Magyarorzág területét, de szlováknak tartja magát. Magyarországról származó szlováknak.

Azon gondolkodtam, hogy mikét is kell érezni és értelmezni a napi történelmet. A mindennapok történelmét.
Mihály, -a vezeték nevét nem jegyeztem meg- ha most, életének -mondjuk így- harmadik szakaszában úgy gondolná, hogy Legénden a szülői házban -amelyben most holland lakik, hiszen azért néha megnézi- szeretné életét befejezni, vajon migráns lenne-e ő is. Hogyan vélekedik erről a "corpus juris". A magyar törvénykönyv?
Tudom, hogyan! Ő európai polgár, mert Szlovákia is tagja az Uniónak. Ott pedig szabad mozgás van.
Hát ennyit Mihályról és a mozgásszabadságról.