"Dány, másfél év boldogság"

Dr Helméczy Mátyásról írok, azzal a tanulsággal számolva, hogy egy vázlat is hihetően bizonyítja, az erős egyéniségek kitörölhetetlen nyomot hagynak bennünk.

Amikor Kozár plébános úr Dányról írt helytörténeti munkáját az önkormányzat többszáz példányban megjelentette, hogy a falunk ezzel is tisztelegjen, éppen az ezredfordulón ezen felejthetetlen pap előtt, akkor a könyv első oldalainak egyikén Helméczy doktor szavai olvashatók, aki szakmaialag elismerő kritikát fogalmazott meg e helytörténeti munkáról.

Helméczy Mátyás egykori dányi tanítóval ekkor találkoztam, sok-sok évtized után, mert Dányból el kellett neki mennie. Tanítónk, tanárunk volt ő nekünk egykor több más nagy egyéniséggel együtt, akik az 1950-es években nálunk teljesítettek szolgálatot. A dányi iskolában, a dányi egyházközségben, az egészségügyben olyan nagyságok, lángoszlopok voltak ők előttünk, akik világítottak, meleget is ontottak és emberileg is kiválóak voltak. De ezek a jellemző tulajdonságok egymással összefüggnek.

Helméczy tanár úr édesapja katonatiszt volt. Abban az időben, nevezetesen 1925-ben Szombathelyen teljesített szolgálatot, de a"kis Matyi" Debrecenben látta meg a napvilágot, mert anyai nagyapja Debrecenben lakott. A fital anyuka pedig a szülei közelébe vágyott abban a drámai pillanatban, amikor a korábban megfogant élet az emberek közé vágyakozik.

Szép, gondtalan gyermekkor várta az újszülöttet, mert a katonatiszti fizetés és az anyai nagyapjának a sertéshizlalásban megtestesült tőkéje mindent biztosított amire csak vágyhat egy gyermek.
Példaként említem erre, hogy az "öreg Móricz", vagyis a nagyapa, aki még kondásként kezdte a kenyérkeresetet, olyan jómódú "vállalkozó" lett, tehetsége révén, hogy 100 ezer Pengő hadihitelt jegyzett, ami most megfelelne 100 ezer eurónak, vagyis kb harminc millió forintnak. /Persze ezt a háború elvitte, mint a koraőszi ködöt a felkelő nap. Nyoma sem maradt./

Mátyás gimnáziumi tanulmányait -többek között- Kalocsán végezte, a jezsuitáknál, ahol bámulatos pedagógiai módszerekkel értek el a tanárok utánozhatatlan sikert.
De még ennél is többet rakott a kis Matyira a konviktus /mai szóval élve kollégium/ a Stefánium, mert a nevelés területén sehol más helyen el nem érhető eredményeket produkált.
Igaz, a havi díja ennek 150 pengő volt, ami annak fényében érzékelhető, hogy egy napszámbér 1 pengő volt. /A kollégiumi díj mai számokkal elérhette a 400 ezer forintot is/

Ezeket a felvezető gondolatokat csak azért írom, hogy mintegy kontrasztként érezhessük ennek a nagyszerű embernek, pedagógusnak élete-kálváriáját és a mennyekbe vezető lajtorját.

A vesztes második világháború ezt a családot teljesen összetörte. Pontosabban szólva az a diktatúra, és elnyomás ami a szovjet típusú társadalmak törvényszerű velejárója volt,
a puszta földdé tette egyenlővé a családot. Sőt teljesen depriválta is, azaz egyéniségétől, mind mint családot, mind mint egyént megfosztotta.

A Hortobágyra történő kitelepítésbe csúcsosodott ki az ő szenvedéstörténetük.

Amit nem tudtak elvenni, az a Gondviselésbe vetett hitük, még pontosabban szólva, a Gondviselésnek áradó kegyelmét megakadályozni a brutális földi erők sem tudták.

Helméczy Mátyás minden csapás ellenére is, mint két diplomás ember érkezett Dányba.

Hosszú, de izgalmas történet az övé.

Tanár Úr megírta Sorsregény című munkájában élete történetét, azzal a kiváló, csak a helyzetet pontosan érzékelni tudó szellemi nagysággal, ami azokra az emberekre jellemző, akik jól látják az életnek, mások által észre sem vett finom rezdüléseit.

A továbbiakban egy olyan virtuális beszélgetést folytatok Helméczy tanár úrral, hogy az általam feltett kérdésekre a könyvének ide vonatkozó sorai válaszolnak.

l. Első kérdésem az, hogyan láttad ezt a községet akkor, amikor ide kerültél, 1955 februárjában?

Gödöllő környékére kértem magam, mert itt volt, Gödöllőn az a kicsiny, 25 négyzetméternyi lakásunk, amit a két kezemmel alakítottam lakhatóvá, és édesanyámmal itt éltem.
Dány, mezőgazdasági település volt. Végig takaros olyan parasztházakkal, ahol bőségesen akadt gazdasági udvar. Békés, becsületes, szorgalmas katolikus vallású családokkal, akiket az osztálygyűlölködés nem rontott meg. Bár tudták, hogy volt kitelepített értelmiségi vagyok, gyorsan befogadta maguk közé.
Mindenki sokkal inkább előnynek, mint hátránynak tudta be múltamat.
Egy nagyon jó tantestülettel találkoztam. Kartársaim hónom alá nyúltak s ahol csak tudtak segítettek. Ebben az igazgató járt elől jó példával, valamint helyettese s magam is igyekeztem.
Semmiképp sem keserített el az, hogy nem kaphattam, színjeles középiskolai tanári végzettséggel, plusz jogi doktorátussal, megfelelő középiskolai állást.

2. Milyeneknek láttad a dányi gyerekeket?

A dányi gyermekek a legkönnyebben fegyelmezhetők közé tartoztak. Így ég és föld volt a különbség a korábban volt ifjúsági otthonban tapasztaltak között.
Ami kicsit elkeserített, az a tantárgyfelosztás volt, de igazgatóm elmondta, hogy teljes politika mentes tárgyat taníthatok, így került sor a matematikára és a testnevelésre, kitűnő kollokviumaim és szigorlataim ellenére, történelmet és földrajtzoz nam taníthattam.

3. Milyen eredményeidre emlékszel vissza, amit a dányi katedrán elértél?

A labdarúgásban nagyon jó eredményeket értem el a tanítványokkal. Nagyobbakat mint a miénknél, a dányinál nagyobb iskolák.
Számomra még ennél is szebbnek tűnt, hogy a jó eredményt elért csapat döntően jó tanulókból állt. Nem volt rosszabb senki négy egész kéttizedes átlagnál.
Gyerekeim ragyogó sportszereplése hozta meg az első lakossági elismerést is. Beválasztottak a község labdarúgó szakosztály vezetőségébe.

4. Milyen pedagógiai mószertani újításod volt?

Mint osztályfőnök, létrehoztam az osztály legjobb tanulóiból és vezéregyéniségeiből az osztályvezetőséget, az osztálytanácsot.
Négyoldalas, géppel írt újságot adtam ki, magam pedig megnyertem a közösségi nevelésre kiírt megyei pályázatot. Így kezdtem pedagógiai hírnevet szerezni.

- Az interjú folytatás a következő részben-