Konkrétan...

A Dányi Krónikán ezzel a címmel olvastam egy felhívást.
KONKRÉTAN
Menyhárt Lajosné Füzesi Zsuzsanna tanítónő, aki a helyi Szent Jakab Karitász tagja írta. Az van a cikkben, hogy egy mélyre süllyedt dányi családnak segítsünk kijönni a bajából. Én nem tudom, kik ők, de bárki is legyen az én viszonyulásomat hozzájuk semmi nem töri meg. Bocsánatot kérek Zsuzsától, lehet, hogy meg sem kellett volna említenem a nevét. Nem magának kér, másnak. És nem is ő kér, hanem az egyházközség kebelén működő karitász csoport. Egy közösség, mely arra szerveződött, hogy segítsünk embertársainkon.

Eszembe jutott egy történet ennek a cikknek olvasása kapcsán. Ezt az írást, a Kistarcsai Flór Ferenc Kórház egyik osztályán elhelyezett hirdető táblán láttam.

A történet, -saját szavaimmal elmondva- arról szól, hogy valahol északon, nyilván egy olyan országban ahol a halászat fontos gazdasági ág, az egyik üzemben váratlanul nehéz helyzetbe került egy ember. Életveszélyben volt.
Az történt ugyanis, hogy a műszak vége felé valami dolga akadt még a hűtőcsarnokban és amikor ennek elvégzése céljából a helységbe ment, becsukódott az ajtó mögötte. Légmentesen. Az ajtót belülről kinyitni nem lehetett.

A fokozatosan hülő helységben két veszély fenyegette emberünk életét. Az egyik az erősödő hideg, a másik a fogyó oxigén-készlet.
Világossá vált előtte, eljött halálának ideje. Az üzemből mindenki hazament, hiába dörömbölt az ajtón, azt senki meg nem hallhatta.
De valami mégis történt!

Teljesen remyényvesztett állapotában, úgy hallotta, mint ha valaki az ajtó előtt állna és az ajtó nyitásával foglalkozna. Biztosan már képzelődik -gondolta- és ez hozzátartozik az utolsó órákhoz. Mindenki hazament, így szokott ez ilyenkor lenni, miért is tartózkodna bárki az ajtó előtt. Ő sem lenne már itt, ha nem tartaná reménytelenül szorosan e kényszerű fogság.

Nem képzelődött! Az ajtó kinyílt. Pontosabban szólva, az ajtót kinyitották.
Az éjjeliőr volt az, aki megszabadította őt a biztos haláltól.

Miért jött ön erre, kérdi a bajból megszabadult ember az éjjeliőrtől, hiszen önnek nem kötelessége az üzem csarnokának folyosóit végig látogatni. Ezt nem írja elő a munkahelyi szabályzat sem.

Az éjjeliőr ezt mondta a kérdésre válaszolva:
Ebben az üzemben sokan dolgoznak. Az ön arcát megjegyeztem magamnak, mert ön volt az egyetlen ember, aki a műszak kezdetére való érkezők közül minden reggel azt mondta nekem, hogy jó reggelt. Amikor elmentek a munka végeztével akkor pedig azt mondta, hogy a viszontlátásra holnap reggel.
Emlékeztem ma is a köszönésére, de nem láttam a távozók között. Azt gondoltam, széjjel nézek az üzem területén, nem történt-e esetleg valami baja.

Kedves Barátaim! Ki van-e zárva az életünkből, hogy mi is -képletesen szólva- az ajtót magára csukó emberhez hasonlóan járjunk? És ha netán így járunk, lesz-e majd olyan -szintén képletesen mondva- éjjeliőr, akinek hiányzunk? Aki megjegyezte az arcunkat, mert köszöntünk neki minden reggel és minden este.

Egy gesztus, egy baráti pillanat, egy ablak, melyet a bánat mélyén megnyitunk, egy kitárt kéz, egy baráti kéz, minden bánatot oszlató figyelmes szemek az éjjeliőrök emlékezetébe vezetnek bennünket.

És ha az éjjeliőrök emlékeznek ránk, bizton közlekedhetünk veszélyes helyeken, még a hűtőkamra közelében is mert az éj soha sem lesz körülöttünk teljes és a hideg sem ontja ránk dermesztő lehelletét.
De , hogy ez így legyen, nekünk kell eljutni a kiérdemelt állapotba, egy jó szóval, egy baráti kézzel, segítő kézzel.

Konkrétan szólva!
Magára zárta egy ember, egy család a reménytelenség hűtő kamráját.
Nem hiszem, elgondolni sem merem, hogy ne emlékezzünk az ő arcára, arra, hogy minden reggel köszönt nekünk és távozáskor is emberi módon üdvözölt bennünket.
És ha nem ő köszönt, akkor valaki más, egy másik ember, egy másik felebarátunk volt, aki nevében ő, a bajba jutott most azt reméli, vannak még emlékező szemek és vannak kitárt szívek akik nem feledik el, hogy őket valamikor, réges régen milyen szépen köszöntötték.

Sursum corda! Fel hát a szívekkel!
Ha mi magunk is irgalmasok vagyunk, úgy számíthatunk Isten irgalmára.
Isten irgalma most Te vagy testvér, átadta neked ezt a felelősséget az ÚR.
Vajon élsz-e ezzel a páratlan küldetéssel? Tudsz-e, akarsz-e Isten postása, küldötte, apostola lenni.

Amint Zsuzsa "néni" ezt leírta, igaz, én is vallom, határtalanul gazdag a dányiak szíve, tágas menedékhely! Sokan elférnek abban!!
Még ez a bajba jutott család is!

Miről szól ez a kis történet?