"Minden bú, minden baj, minden bánat elkerüljön...."

Teljes illetéktelenül, mondhatni, amatőr módon tudok csak szólni arról a széltében-hosszában elterjedt /jó/ hírről, ami a magyar filmsikereket jelentette az elmúlt hetekben. Aminek egyikét-másikát persze -jó magyar módon- mindjárt le is lohasztott a politika és annak kommentárjai! /Enyedi Ildikó filmje/.
De én most nem erről, hanem az Oscar-díjas kisfilmről, Deák Kristóf filmjéről, illetve annak reám tett hatásáról szólok.
Szólhatok?

Nem vagyok filmesztéta, filmkritikus, még csak nem is szeretem, nem is szerettem soha nagyon a filmeket. /Kivéve néhányat/. A könyveket jobban szerettem és szeretem most is. A könyvben nagyobb a fantázia mint a rendezett képsorban.

Úgy tartom, hogy a film olyan mint a "versenybor". A versenybor is tőkén terem mint az "igazi", de nem úgy, ahogyan azt az Isten megteremtette. A versenyborban sok a művi, az eszközök, anyagok által teremtett "dialízis", titrálás és jön létre a soha nem is volt, nem is lesz "Gyümölcsízű". Mert hát gyümölcs sincs hogy lenne akkor gyümölcsízű bor?, de van alma, körte, szilva stb.

A filmművészet is technika, fények, szűrők, árnyak, beállítások és nem tudom micsoda Kameraman. Az ember, a színész persze most is igen fontos. De fontos az olló is, hogy összevágja a sem időben, sem térben együtt nem játszó történeteket. Emiatt áll távol tőlem egy kicsit a filmművészet.

Ezzel az érzéssel kezdtem meg nézni a Mindenki című Oscar-díjas kisfilmet.

És ez a film nagyon tetszett, nagyon tetszik nekem.

Miért, miért tetszik? Mert szép? Mert mondanivalója van?

Azért tetszik, mert -belátom- a művészet olyan, a filmművészet is, hogy nem önmagáról, nem a cselekményről -vagy arról is?- akar szólni, hanem az életről.
A művészet azért egyetemes mert átfogja az élet különféle oldalait, alkalmazható, kiterjeszthető, megmagyarázó, felokosító, figyelmeztető és követendő normákat ír a nem követhetők helyére.

A Mindenki című kisfilm cselekménye, egy iskolai énekkar képébe kerül elénk. A történet 1991, amikor egy új kislány érkezik az iskolába, az énekkarba.

Biztosan erről van szó -kérdezem magamtól! Egy énekkar akár pedagógiai tárgyú eseménye, énekkarvezetővel, énekkari gyerekekkel, versennyel, sikerrel, sikertelenséggel tele az egész aminek önmagában is lehet azért mondanivalója? Olyan, hogy majd egy nevelési értekezleten kielemezzük és peagógiai célzattal nagy okosságokat mondunk róla, ami nem is a mi eredeti gondolataink hanem valamely nagy elődtől származó punktum, így van és így lesz ezután is. Vagy több ennél?

Látok inkább egy teljesítmény-centrikus világot az énekkar működésében a filmen, ahol a /látszat/jó tanárnő, a /látszat/siker reményében /látszat/eredményeket hajkurászik, /látszat/gyerekekkel akik/látszat/dicséretre és /látszat/Svédországi útra álmodják magukat?

Vagy egy egészen más dologról van szó? Mondjuk a máról, vagy tegnapról, egy munkahelyről, egy családi képről, vagy országunkról, a világról?

Minden-minden az eredmény!! Az ember pedig semmi. Vagy csak eszköz valakik kezében? Erről szól talán a film? Hajlok afelé, hogy igen.

Nem kell még dolgoznod sem, csak "tátikáznod", nem kell énekelned sem csak tátognod, de ne is szólalj meg, mert ha te megszólalsz elveszik minden -parancsolja az énekkar vezetője kicsi diákjának, alattvalójának. Mert neked még jó hangod sincs, hogy méltó legyél olyan "rendes" énekkari tagságra.. Kizárólag tőlem függ az életed. Márpedig a te életed el nem veheti az enyémet Elveszik az első helyünk, a sikerünk, a svédországi jutalomutunk.
Elveszik ez a szép nagy lufi-világ, ahol az ember nem számít, mert csak tárgy, csak díszlet, csak semmi. Eszköz. Méghozzá nem is eszköz hanem manipuláció. Azért vagy te, tulajdonképpen, hogy én legyek! Én, a megmondó ember, Erika néni, a kórusvezető, vagy lehetek talán a te munkahelyi vezetőd,vagy a te országodnak a vezetője, aki nélkül nincs siker és nincs eredmény! Elégedj meg azzal, hogy vagy, és örülj annak, hogy én VAGYOK. Látod milyen gyenge vagy, énekelni sem tudsz és én mégis megtűrlek az énekkarban. Lásd be, minden, a te életed is éntőlem függ.

Erika néni legfőbb tévedése /mert hiszem, hogy az Erika nénik előbb-utóbb tévednek/, hogy ha ő, mindenhatóságánál fogva és /látszat/jósága korlátlan eszközeivel meg is tilthatja, hogy ő és ő és ő, meg ő se énekeljen, akkor eljön az idő, hogy senki nem fog énekelni. Akkor azt mondja majd Erika néni kórusvezető, a nagy megmérettetésen, a versenyen, a "szeretett", csoportjának, akiknek minden próba után kijárt a jutalom-csokoládé, hogy: ROHADÉKOK. Mert hiába emeli a kezét, induljon a szólam, mert senki nem nyitja ki a száját akkor amikor a végső siker küszöbén állnak. Mert a sikert elnyomja a némaság. Ő kérte, Erika néni, hogy csak tátikáljanak a nemkívánatosok. Ne szóljanak ne énekeljenek. Az ő hangjuk hamis. Kinek van hamis hangja, kinek jó, ki illik az énekkarba és ki nem, azt Erika néni mondja meg.

Ha majd Erika néni szégyenében kirohan a színpadról, minden megoldódik. És eljött az idő, a nagy igazságtétel ideje, Erika néni fölött ítéletet mondtak. A kórustagok. Ki lázadt fel legelőször Erika néni ellen? A kedvenc. A legjobb. A dédelgetett. A jó házból való.

Jön a legszebben éneklő kicsi leány, most már Erika néni nélkül beénekli a kezdő strófát és mindenki, mindenki felszabadult lélekkel énekli a dalt, a minden bizonnyak győztes dalt, mert nincs már a színpadon a "megosztó" a "szétszóró" a mindent megmondó Erika néni aki egyeseket elnémított. A közösen választott námaság, a szolidaritás igazságtevő parancsa őt küldte le a színpadról. Dicstelen ragyogás, mint a bölcsek falán írva vagyon: mene tekel ufarszin. /Megmérettél és könnyűnek találtattál.

A kisfilm nézhető még pár napig az interneten.
Jó lenne ezt kibeszélni, jó lenne erről szót váltani. Mindannyiunk hasznára, a tisztábban látás örömére.