Ökumené /6/

Az ökumenikus imahét vasárnap, /egy hete/ kezdődött és szombaton fejeződött be.
Az evangélikus templomban Dr Stella Leontin prépost-plébános vot a szónok, a fő-igehirdető.
Ezt megelőzően, Lőrik Levente baptista lelkész, Ullmann Péter premontrei atya és Hugyecz János /Janó atya/ olvasott egy-egy igeszakaszt és mondott utána imát, könyögést.

Felhangzott az orgonán a mindannyiunk által ismert dallam, A keresztfához megyek kezdetű ének, de nem az általunk ismert szöveggel, hanem annak protestáns változatával. /"Ott talállak ó Szűzanya" helyett tovább folytatódott az egyes szám első személy, tehát "én", aki odaviszem bűneimet, terheimet, együttérzésemet, imádatomat stb/.

Leontin atya prédikációja Kozár Gyula atyát juttatta eszembe! Sok hasonlóság van a két pap között. Elsősorban a szuggesztivitás, valamiféle erőfölény kitartó vonzása, a mondanivaló frissessége, a változatosság, finom humor, a főmondanivaló egységbe tartása a kitőrékkel szét nem szabdalva, a mérhetetlen hivatástudat, a "szent" ember tisztasága, a lélek mélységes rejtelminek feltárása, az emberközeliség, a magasságokba való felemelés, és így tovább.
A rövid imádságában az előző napokban a jóságról szólt. Most miről is másról, mint a szeretetről. Pedig azt gondolnánk, hogy ez a téma egyrészt hálás, másrészről éppen a tőle való számtalan távolságtartó erő aktivitása miatt nagyon is nehéz, most láttuk, hogy milyen emberközeli kérdésről van szó. Lépcsőről, mely az embereket egymáshoz és ezáltalIstenhez vezeti.
Láttuk, nem könnyű sokszor szeretni a másikat. De nem is lehetetlen a mégoly sok kísértés /ördögi kísértés/ ellenére sem. Megtartva a prédikáló pap iránti szoros figyelmemet, eszembe jutott közben Tibódi István atya története az őt fogva tartó AVH-s tiszttel kapcsolatban. Elmondom, mert így tudom talán érzékeltetni Leontin atya témában való mondanivalójának súlyát. István atyát fogva tartották és egy alkalommal -fogvatartásának elején mindjárt- indokolatlanul megütötte őt az említett tiszt. István atya reakciója erre az volt, hogy közölte a tiszttel:"én ennek ellenére szeretem magát" /felebaráti szeretettel nyilván/. A tiszt erre megdühödött és alaposan megverte. A pap elismételte az előbbieket. A sokadik verés után megkérdezte a tiszt, nos még mindig szeret engem. Igen, szeretem magát -mondta a pap. KI lett a győztes, ki bírta tovább? Hát a pap, Tibódi István fogvatartott tanúságtevő!

A prédikáció után Albert Gábor evangélikus lelkész szólt igen megható szavakkal a gyülekezethez. Érezzük ki jelzésértékű mondatai mögött az ökumené szándékát. Az ökumené, mely egyesülést, jelen esetben a keresztény felekezetek egységesülési szándékát jelenti, nagytiszteletű lelkész úr szavaiban, Ferenc pápát idézve jutott érvényre. A szentatya kihagyhatatlan az életünkből! Ezt többszöri idézése is bizonyítja.

Az imahét utolsó liturgikus eseménye azzal a szép énekkel fejeződött be, melyet II Rákóczi Ferenc fejedelem énekeként is számon tartunk, és így kezdődik: Oh felséges mennybéli nagy Isten, téged hirdet a világon minden...

De még ekkor sem volt vége összejövetelünknek.

A templom előtti téren , mínusz 10 fok hidegben még egy kis ideig együtt maradtunk, a vendéglátó gyülekezet pompás pogácsája, meleg teája és forralt bora
társaságában.

Petőfi Sándor ércszobra /a költő családja evangélikus vallású volt/ tekintett le ránk a tér széléről és a szbadságszerető, lánglelkű költő bizonyára a mennyország magyar hősi halottak számára kijelölt helyről megelégedettséggel nyugtázta, hogy a magyar ember szilárd Isten-hitének következtében él még a szabadság gondolata ebben a háborús övezetektől lángbaborult világban ott, ahol a keresztények egységre és szeretetre gyűlnek össze Gödöllőn /is/ mint Krisztus-követő emberek.