Ki ismeri........./folytatás/

Megígértem, hogy Dobó Erzsébet a Szárnypróbálgatások című antológiában megjelent másik két versét is ismertetem.
Ez kerül most az olvasó elé, de szeretnék előtte egy-két dolgot még mondani.

Örülök, mint pedagógus is és mint közéleti ember is annak, ha községünkben élő ember, emberek gyarapítják a község közös vagyonát. Vagy úgy, hogy maguk is gyarapodnak, pl anyagilag erősebbek lesznek, vagy úgy is, hogy a közös szellemi vagyonhoz teszik hozzá a magukét. Ez mindenképpen el nem vihető, örökre itt maradó közös értéke a faluközösségnek.

A költő, -mert miért ne sorolnánk ide D. E.-et- különleges értékű szellemi vagyonnal bír. Ez pedig nem más, mint a magyar nyelv ismerete. A magyar nyelv mélyrétegeibe jut el a költő és úgy használja ezt a közös szellemi kincset, a nyelvet, a magyar nyelvet, hogy annak megtartó ereje révén veretessé, legyőzhetetlenné teszi a népet. A népét. Nyilván minél nagyobb költőről van szó, /Arany, Ady, Petőfi stb/ annál inkább igaz ez a megállapítás. De mi most ne kategorizáljunk, mert úgy beszélhetünk általánosságban, mint ahogyan ezt egy ember révén, /D. E./ van módunk megállapítani.

Közbevetőleg, de mégis idetartozónak vélve szeretném ennek ellenkezőjével alátámasztani, hogy a nyelv nem csak megtartó erő, de politika formáló is.
Erre pedig szolgáljon példaként egykori pártvezér, Kádár János, aki -állítólag- nem használt politikai beszédeiben több szót 200 - 300-nál, holott az átlag ember ennek sokszorosát, még a hétköznapi beszédben is alkalmazza. A politikában ez is elég. Most is van talán olyan szóvivő, aki még K. J. szókincsét is alulmúlja. Na, ez aztán végképpen elűzi azt az illúziónkat, hogy a politika művészet lenne.

Kanyarodjunk vissza D. E.-hez, illetve az ő személyének felhasználásával indokoljuk meg, mért is lehet örülni a tehetségnek, a különlegességnek, jelen esetben a költőnek, versírónak.

Nem tudom megmondani, hogy Erzsébet hol áll a költők rangsorában. De kell ez? Meg kell ezt most mondani? Aligha!

Tény viszont, hogy sokunk nem büszkélkedhet azzal, hogy olyan jeles ember, mint Góg János Juhász Gyula- díjas költő, beválogatta volna a versünket, hogy azt közszemlére tegye. Ugyanis nem írtunk ilyen verset, azon egyszeű oknál fogva, hogy nem tudunk ilyet írni. Dobó Erzsi viszont tud. Az ő versei ott díszelegnek az antológiában.

Az általános iskola elvégzése után mi lett Erzsivel -mint polgári személlyel- nem tudom. Meganulta-e a jambusok, trocheusok, anapesztuszok törvényszerűségeit, mint az időmértékes versekkel járó kritériumokat, csak gyanítom, hogy igen.

A verset író ember /ha igazán költő/ a magyar nyelv megtartó erejének abban a magasságában emelkedik, aki példát ad nekünk: tartsd meg a nyelvet /az édes anyanyelvet/ és a nyelv megtart téged!
De ne csak egyszerűen beszéld, hanem annak minden lelki vonatkozásait, szóképekben és jelentéstartalomban, a gazdag mélyrétegezettségben és színességben, változatosságban, kifejező erőben és a hangok dallamosságában éld is meg, használd is fel. Ettől leszel igazán vagyis teljességben magyar.
A költő emberi és szakmai erénye a fogalmazókészség, a képzelőerő, az ihlet, vagyis az alkotó révület /transz/ olyan állapot, amelyben ki lehet fejezni az élet valós, látott dolgain túl mindazt amit közölni akar velünk a környezetünk, és ezen túl a Mindenség, a maga bonyolultságában és egyszerűségében.
Weöres Sándor azt mondja egy helyütt, hogy a lélek alapja a velünk született "Ős-állomány", melyre az ismeret mint jövevény-élmény tapad rá.

Dobó Erzsi nem valószínű, hogy olvassa azt amit most írtam. De ha nem is, akkor lenne valaki, aki viszont ezt olvassa, adja át Erzsinek a szívélyes meghívót, ami arra szolgál, hogy a helyi népfőiskola szívesen találkozna vele egy beszélgetésre és tiszteljen meg bennünket azzal, hogy ezt a meghívást elfogadja.

És most jöjjenek Erzsébet versei!

BÁMULUNK A REZZENŐ NYÁRBA

Bámulunk a rezzenő nyárba,
öröknek tűnő pillanat.
Az ég a földön délibábbal játszik,
Forró szél símítja hátamat.

Széllel táncoló levelek vagyunk mind,
Magasra szállunk, lebegünk, egy pillanat,
s fáradtan tötn földre hullunk,
az idő kacagva elszalad.

TŰZVIHAR

kitépett szívem tenyeredbe dobogott,
te csak nézted a reszkető huscafatot.
szemedben nem volt szánalom,
s lehulltam sápadtan, fehéren,
arcomat festette ki ömlő vérem.

nem értem még mindig nem értem.
hogy mért baj, hogy csak érted éltem!
ezer könnyel siratott el a hajnal,
angyalok jöttek suhanva fényesen,
ha nem akarsz szányakat -már késő!

csontomból szívta fel vérem a kelő napsugár
nélkülem suhant az égen könnyű léptű,
felhőtestű mesefigurák,
bánatom vérem a napban ég.
nincs enyhülés-csak tűzvihar
könnyét nem ontja az ég!