Kiáltvány tanulásért /második rész/

Miután az első részben vázlatosan, mintegy figyelemfelhívásként a fenntartható fejlődésről és annak mai állapotáról szóltam, a veszélyhelyzetre irányítva a figyelmet, most néhány gondolatot az állampolgári részvételről, vagyis a demokrácia gyakorlásának egyik színteréről vagy jelzőjéről szólok.

Központban a vezető gaondolat: tanulni kell a demokráciát is vagyis azt a felelősségtől áthatott érdeklődést és aktív részvételt ami nélkül nincs emberközpontú rendszer.

Az állampolgári felelősség és részvétel hiánya a társadalmi folyamatoktól való távolság tartás, amit úgy is nevezhetünk, hogy a helyi társadalom irányításától való visszavonulás demokrácia-deficitet eredményez.
Mit jelent ez?
Ez azt jelenti, hogy egy ország társadalmi rendjének demokrácia-szintjét egyedül nem határozhatja meg az olyan nagy rendszerek mint pl szólásszabadság, gyülekezési szabadság vagy a demokratikus intézményrendszerek létrehozása és működtetése, mert e mellett az állampolgári passzivitás nem ezeknek erősítését hanem az egész rendszer hibáját, végső soron egy deficit-demokráciát eredményez.

Magyarul szólva: ha távol maradunk és némák leszünk azokban a folyamatokban melyek körülvesznek bennünket és amelyek életünk részét, sőt minőségét eredményezhetik, akkor azt érhetjük el hogy nem demokráciát építünk -még ha úgy gondoljuk is, hogy ebben élünk, hanem egy féldemokratikus rendszert erősítünk , egy kevert formációt látunk magunk körül ahol a hatalomban lévők valódi vagy kvázi félfeudális rendszert akaszthatnak a nyakunkba talán még itt-ott diktatúrának is nevezhetjük ezt.
Ez pedig a mi hibánk!

Azért tűzte zászlajára a tanulást a népfőiskolai mozgalom, hogy itt szerezhessük meg azokat az ismereteket amelyek aktív és felelősségteljes állampolgárrá avatnak bennünket.

Hogyan és miképpen működjön ez az "iskola" ahol állampolgári ismereteket szerezhetünk és utat találunk az aktív közéletiséghez?

Lépjünk hátra néhány évtizedet és találjuk meg az egyik legfontosabb személyt aki ebben tanácsot ad nekünk.
Ez az ember Bibó István!

Bibó István a magyar politológia klasszikus alakja /az 1956-os forradalom Nagy Imre kormányának államminisztere/ az ember politikai fejlődésének evolúcióját, csendes belső forradalmát úgy képzelte el, hogy a szűkebb-tágabb társadalmi folyamatokban érdeklődő és azt aktívan formáló emberek kis közösségeket hoznak létre. Ezeket nevezte a "szabadság kis köreinek" amelyben ismeretet és gyakörlatot lehet szerezni, majd cselekvéseikkel előbb a szűkebb környezetüket ezt követően a szélesebb és egyre szélesedő társadalmi közeget érik és mint a mustot az erjesztő gombák, a kenyértésztát az élesztő, átalakítják és nemes produktumot hoznak létre ebből. Mint ahogyan a zavaros szőlőléből finom bor, vagy az ehetetlen tésztából ízletes kenyér lesz.
Így jön létre a demokratikus társadalmi rend is mert az nem szűkül le intézményekre hanem élő gyakorlattá válik az emberek között.

A rendszerváltás utáni magyar társadalmi gyakorlat, a pártok túlhatalma miatt, a magánszférába szorította vissza a közösségi politizálást. De nem közösségekbe tömörülve gyakorolják ezt az emberek hanem sporadikusan, szétszóródva.

A zárt demokrácia helyett amelyből kimaradnak a széles társadalmi rétegek, meg kell hirdetni a nyílt demokráciát, ahol az embereknek életszükséglete a köz javának hirdetése, alakítása és védelme.
Ezt a népfőiskoláknak elő kell segíteni.

A demokráciával való elégedettség 2002-ben még tapasztalható volt, de 2008-ra ez a minimum szintre esett vissza.

A demokráciával való elégedettség hazánkban alacsonyabb szintű mint a nyugati országokban. Jóval alacsonyabb. Egy felmérés azt mutatta ki, hogy a demokráciával szembeni elutasítás vagy inkább az alacsonyabb szintű demokrácia-érzet- /érdektelenség/ hazánkban leginkább az alsó-középosztáy tagjaiban, a szakmunkás végzettségűek és a szegények között mutatható ki.
Elégedettek viszont a Budapestiek, az értelmiségiek és a jómódúak.

Ki védi, ki védheti meg a demokráciát? Nyilván nem a fent jelzett elégedettek, hanem az elégedetlen tömegek. Ehhez viszont úgy kell aktivizálódni, hogy nem távolságot tartani, hanem élő közegként benne kell élni a társadalmi folyamatokban, a helyi társadalomban.

Ehhez módszerként a népfőiskola -többek között- az emberek közötti párbeszédet és a kis közösségekben való tanulást, "a szabadság kis köreit" ajánlja, ahol egymásra találnak azonos nézetek és különbözőségek, különféle tudással rendelkező emberek, gyakorlati tudás, bölcseleti tudás, szakképzett, egyetemi-főiskolai-képzett, fiatal, idősebb, vallásos hívő és érdeklődő, vagyis mindenki.

Úgy ahogyan régebben is összejöttek az emberek.
A citerában nagy- és dédszüleink, a különféle kultúrális mozgalmakban a szüleink,vagy egyszerűen úgy, ahogyan vasárnap délután az utcára "kiültek" egy-egy ház alé, válogatás nélkül a szomszédok.

Ki kell találnunk a "szabadság kis köreit" mert a világunknak formálói másként nem leszünk.
De leszünk ennek hiányában az akarnok és gátlás nélküli hatalmak néma kiszolgálói és a társadalom kivetettjei, párái.

Válasszunk a két út között!!