Örömünnep és keserűség

Hogy egy ünnepben mi az öröm, és mi mellette a keserűség, azt nem mondom meg külön-külön, talán világos az magától is.
Tegnap, vasárnap ünnepeltük Szűzmária születése napját, mi a besnyői templomban tettük ezt egy zarándokút keretében, ki autóbusszal, személygépkocsival vagy gyalogosan, esetleg ezek kombinációjával érkezett. Szombaton negyvenegyen mentünk Szárító-pusztáról mert itt találkozott a három csoportunk. Velünk volt András /Pici/ atya, ami nagy megelégedettséget okozott, azt hallottam, innen is, onnan is. A zarándoklatok ügyében a papnak kulcsszerepe van, ez nem vitás. Hogyan is lenne ez másként? A besnyői zarándoklatot illetően pedig ez még fokozottan igaz. Ma már messzinek tűnik akár a néhány évvel ezelőtti helyzet, amikor -eléggé szégyenletes módon- alig egy tucat ember "vonult" a székelykapu alatt a kegytemplomhoz a dányi kereszt alatt.

Leszünk még többen is, lesznek még csatlakozók -vélekednek sokan és ezt a véleményt magam is osztom. Azt viszont kétlem, hogy csak az elfoglaltság az oka annak, hogy még többen nem vagyunk. Jó példa erre a vasárnap reggeli beszélgetés, amikor már idősödő dányiakkal találkoztam akik a menetrendszerinti buszjárattal érkeztek és maguk is gyalogos zarándokként jöttek néhány éve, évtizede, amikor szóbakerült a régi nagy búcsúk felemelő érzése, valaki éppen az elfoglaltsággal magyarázta, hogy most ez nincs így,-míg a másik egy tanulságos mesével cáfolta a fontossági sorrendet. Mármint azt, hogy mi a legfontosabb az ember életében. Ez a mese, tanmese a halált hozó kaszásról és az előle fehér lovon menekülő emberről szól -mindannyian ismerjük a példát.

Most az lenne a legfontosabb és követendő út, hogy hazafelé se csak tízen jöjjünk, hanem negyvenen vagy még többen. Ezzel lenne kerek a világ és szép csokor a dányiak zarándoklatának reneszánszaként.

Minden ember magának zarándokol, ez csak természetes és nem a látszatnak. Mégis meg kell említenem azokat, akik szinte egész éjszaka virrasztanak, különösen akkor, amikor a hazafelé tartó út is az út porától lesz finoman emlékezetes.

Varga Lajos püspök /segédpüspök/ Mária születésével és az Istenanya szerepével kapcsolatos magas szintű prédikációt tartott. És most mégis, -ennek ellenére- bevallom, hogy többször volt eszemben az a néhány éve tapasztalt szentbeszéd amit egy idős, már kiérdemesült püspök tartott Szentkúton. Püspökatya itt, vagyis Szentkúton, Sík Sándor versének első sorait idézve mondta: törött mankón, kolduboton jöttünk búcsút járni, Szűzmáriás magyaroknak kopott unokái. Éjfél van a Tisza-táján, magyaroknak őshazáján, nincs aki virrasszon, baráttalan, testvértelen hozzád ver a veszedelem Boldogságos Asszony!

Mennyi gond, fájdalom, tragédia, lesújtó rossz hír nyomaszt naponta bennünket.
A besnyői zarándokútjainkon is nagyon vágyunk együttérző, útbamutató, Mária szerepével megnyugtató szentbeszédekre. Máriabesnyő egész környezete, a templom, mint középpont, a hozzá csatlakozó lelkigyakorlatos ház, /Mater Salvatoris/ a dombok és völgyek, a fák és a bokrok az egész út nekünk, dányiaknak, a Ferreng ziháló tüdejű kaptatója, a képes fa, Mlinarik halálhoz vezető útja az erdőben, Szárító-puszta a Besnyő patak és a templom harangja oly erős kötelék, melyet nem vékonyítani, gyengévé tenni az emlékezetben, hanem életet megtartó erővé kellene tenni.
Ez a mi történelmi küldetésünk és felelősségünk. Ezt gyakorolták őseink és alakították életünket, ma is besnyői zarándokokká.
Vét, vétkezik a jövővel szemben, gyermekekkel szemben aki ezt elfelejti.
És amit Mriska mondott hajnaltájt a "kakasos" kereszt előtt az ivókútnál, ahol a négy evangélista "szájából" folyik az éltető víz, míg mi dányiak ott egymásra találtunk: a halál elől fehér lovon menekülőt ott várta a "kaszás" ahol neki a történelem véget ért.

A történelem véget érhet, de az élet soha nem ér véget, mert az Isten az örökkévalóságra, az Örökkévalónak teremtett bennünket. Mária ott vár majd bennünket. Ott vajon hogyan ünnepeljük az ő születése napját. Kiket hív meg ő a vendégasztalhoz?
Remélhetjük-e, hogy a dányiaknak nem felejt el meghívót küldeni.