A bokréta egyik szép virága /második rész/

A harmadik napon hosszú utat tettünk meg. Nem amiatt volt hosszú, mert nehéz volt az ébredés az előző napi pincelátogatás után, mert igaz, jó borokat ittunk, kitűnő hangulatban de nagyon is mértékkel. Örültünk, hogy ez a fiatal szőlősgazda ilyen odaadással építgeti vállalkozását amit még édesapja kezdett, aki Beregszászon tanította a fiatalokat a szőlő termesztésére, bor készítésére, egy valóságos Kistokaj megteremtésére, mint a főiskola egyik tanára.
Munkács is nagyon szép város. Szobraival, a híres festőre emlékezve nagyon kellemes élményt nyújt. Nem mulaszthatom el, hogy elmondjam az egyik szobor történetét, ami egy kéményseprőt ábrázol, életnagyságban. Úgy ahogyan az kinéz munkájának befejeztével. Ahogyan vizsgálgatjuk, nézegetjük, a vezetőnk örömmel kiált fel, hát itt megy mellettünk kerékpáron a modell. És valóban, később láttuk egy söröző teraszán beszélgetni és most nem a kémény kráterét, hanem torkát öblögette.
A Rákócziak nyári rezidenciája, a Fejér ház most zeneiskolaként működik. Szép a szecessziós városháza, csak kiemelt ünnepeken használják, Munkácsy Mihály szülőházára egy tábla emlékeztet.
A vár nagyon-nagyon szép. Megkapó a hatalmas turul szobor és valami nemes erő és szelídség sugárzik Zrínyi Ilonáról és fiáról, II Rákóczi Ferencről, aki itt még gyermekként van ábrázolva. Legalább két nap kellene, hogy mindent megismerjünk, történelm et és irodalmat, Rákóczit és Kazinczyt.
Szolyva, a magyar Golgota. Többet nem mondok róla. Ennél többet nem is lehet ha rövid akarok maradni.
Verecke pedig a magyar origó. A millecentenáriumra állított emlékmű hányatott sorsával osztozik a kárpátaljai magyarság sorsában. Egy a tanulság, melyet erősíteni kell nekünk is: Ez a föld magyar volt és az is marad. Ebben a képben kulminált a mi látogatásunk és ez lett az üzenete is.
Ma is volt egy kellemes beszélgetésünk Felsőgerebenben, egy filagóriában fogyasztottuk el a legmagyarabb ételt és ittunk a szőlő levéből mely elérte itt termesztésének legszélső határát. Most is a számban van az íze.

Ungvár Kárpátalja megye székhelye. A várban felidéztünk Rákóczi és Bercsényi emlékeket. Sok látogató volt, mert Ukrajna ekkor tartotta negyedszázados évfordulóját
megalakulásának, mi pedig arra gondoltunk...vajon miért van az úgy, hogy egy ősi magyar területnek ennyi gazdája legyen, hol van , kinél veszett el a történelmi felelősségünk Kárpátalja irányába.
Ungvár központja csaknem nyugati színvonalú, de szótérteni nem tudtunk. Sem így, sem úgy.
Kölcsey elevenedett meg előttünk a Nevickei várban. Nagyon romantikus ez a vár-rom.
Este a szálláson a helyi vállalkozókkal beszélgettünk, köztünk is volt egy ember, egyik társunk, aki a minőségbiztosítás területén jó szakember /Sződi Sándor/ és nagyon hasznos, tanácsokat adott a jelenlévőknek.

Utlsó napon megnéztük a honfoglalás kori temetőt Tiszacsomán, nagyon beszédes, nagyon felemelő, nagyon inspiratív.
A Beregvidéki múzeum Beregszászban volt az utolsó történelmi élményünk. Dicséretes lokálpatriotizmussal hozták létre, tartják fenn és bővítik is.

A határátkelés kicsit "zötyögős" de nagyobb panaszunk ennél nem lehet.

Végezetül:
Úgy mentünk mint aki zarándokútra megy.
A millenneumi emlékműnél azt mondtam: szent ez a hely, úgy álljunk itt mint Mózes állt az égő csipkebokor előtt oldozzuk meg saruinkat. Személyes ugyan de mégis leírom, hogy Beregszászon vásároltam meg az utolsó napon Kovács Sándor könyvét, Verecke a honfoglalás kapuja a címe. Ebben itthon -olvasgatva azt- találtam egy idézetet, melyet az 1881-béli határkő álításkor írt Kóródy Sándor. Ennek az idézetnek utolsó gondolata ez:"Szent Kegyelet tüze gyul itt minden csipkebokorban:Oldozd meg saruid, szenthely itt a hol állsz!