A bokréta egyik szép virága

A Szent István-napi ünnepségnek alig lett vége, másnap reggel öt órakor Beregsurány felé vettük az utunkat, a Kárpátaljára vezető egyik úton. Huszan voltunk, megtöltöttünk egy kisebbfajta autóbuszt.
Ha élményeinkről be akarnánk számolni, az írással megtöltött ívek hosszú sorát, több tucatnyi oldalt tudnánk írni. Ez lehetetlen ezért pillanatfelvételszerűen mutatjuk meg útunk állomásainak fontos pontjait.

Az átkelés a határon szinte zavartalan volt. Beregszász az első állomásunk helye. Ez a kisváros a magyarság szellemi központja. Városnézés, séta a melegben az árnyat adó fák váltogatják egymást az aszfalt forróságával.
Jönnek a szebbnél szebb épületek. A Bethlen-Rákóczi kastély Beregszász talán legrégebbi épülete /1629/, vármegyeháza, törvényszéki épület, nagyon szép a Kárpátaljai Magyar Főiskola mely a magyar kormány segítségével bármely város, nagyváros egyik ékessége lehetne. Szinte sugárzó a Mária szobor, nemesen szép a katolikus templom és vendégmarasztaló bronzból készült szobrok mind-mind az összefogásról tanúskodik és az élet utáni vágyat, a megmaradást szimbolizálják. Dehogy szimbolizálják! Biztosítják!

Estébe hajló a délután, irány a szállásunkra mely négy éjszakán nyújt kényelmet a biztos pihenésre. A közeli Mezőgecsére hajtunk. Szerény házak között, nem hivalkodóan de mégis közülük kimagasodva vár bennünket a "Takaros" panzió. Négyezerkettőszáz forintot fizetünk fejenként egy éjszakáért és reggelit is, vacsorát is adnak. De még hogy milyent! Pálinka is van, bor is, de a szép szóból, a kedvességből a legtöbb.

Pihenten ébredünk, zötyögős ugyan az út de Csetfalva vár bennünket. Robosztus termetű, hatalmas gerendákból ácsolt a református templom, első részében az urasztala, előtte, mögötte rés a falon amelyen át a kelő és nyugvó nap sugaraival símogatja azt. Első osztályos kicsi leány és nagyobbacska társa képeket osztogat. Hát bizony szegény az egyház de lélekben dúsgazdag.
Átmegyünk a kis falucska terének másik oldalára és egy meseszép templom előtt állunk. Sok templomban voltam, katedrálisokban is de ilyen szépet ritkán látunk, mondhatom. A művészi fafaragások az oltártól kezdve a székeken át mindegyik alkotás. Nem készítették hanem alkották. Görög és római katolikusok közös temploma ez más-más liturgiával dicsérik Istent, mindkét felekezet Róma püspökének Ferenc pápának vezetése alatt áll.
Siettet bennünket a honismereti vezetőnk /nem idegenvezető/id. Molnár László aki a közeli Bene községben lakik, mert hosszú lesz a mai nap.
Tiszaújlak a magyarországi Tiszabecs tőszomszédja a Tiszának két oldalán. Hatalmas oszlopra állították a turul madarat. A kerecsensólyom átlenyegült magyar szimbólumát. Még látható nyomai vannak az István királyi ünnepségnek. A Rákóczi kultusz ezen a tájon -mondanom sem kell- nagyon nagy, a turul is a Rákóczi első nyertes ütközetének állít emléket.
Sokat megyünk hol jobb, hol kevésbé jó úton és a Tiszát Técsőn közelítjük meg. Szép ez a város. Gondozott a centruma ahol vagyunk, most is szépítik, rakják a térköveket.
A római katolikus templom szép belső térrel rendelkezik, nem nagy, a miénkhez a dányihoz képest jóval kisebb.
Nem úgy a református Isten-háza, a protestánsok temploma. Hatalmas, nehéz kulccsal nyitják az ajtót. Alig várjuk, hogy beléphessünk. Belépünk és eláll a lélegzetünk. A tizenötödik században, az 1400-as években készült a templom a festett fakazettás mennyezet is bámulatosan szép. A csetfalvai ódon voltában gyönyörű, ez pedig a fiatalabb párja. Nem is állhatjuk meg, hogy elénekeljük a 90. zsoltárt, Boriska szebben, én pedig a magam módján: "Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, Téged tartottunk hajlékunknak. A mikor még semmi hegyek nem voltanak, sem ég és sem föld nem volt formálva. Te voltál és te vagy erős Isten és te megmaradsz minden időkben."
Técsőn volt az első magyar vonatkozású emlékjel a Kossuth szobor is. Nem akármilyen magyar városunk ez a Tisza partján.
Hollósy Simon szobra kedves-csibészes-szomorú /én így láttam/ festőiskolát alapított itt. Több időt is megért volna itt lennünk, de ezt minden helyszínen mondhattuk volna.
Tovább mentünk /nem hazafelé/ egészen, Európa közepéig, mert Técsőtől talán egy órát utazva találtunk egy emlékjelet ami azt mindta nekünk, itt van Európa közepe. Ez nem holmi nagyotmondás és ferdítés mint a szovjet időkben szokott-volt, hanem az obeliszk Ferenc József idejében készült. Az már más lapra tartozik, hogy egy obeliszkkel nem értek be a szovjetek és mellé emeltek egy ronda szocreál művet, mely nem az égbe mutatott én úgy láttam, hanem a semmibe.
Még mindig tovább és nem visszafelé!
Szőke Tisza azért szőke, mert egyik eredőjében fehér, a másikban fekete, Vagyis a Fehér és a Fekete Tisza összefolyásáig mentünk. Nem tudom miért, de olyan... olyan ...vegyes érzés fogott el, és mások is, az egész autóbusz népessége szomorúan vidám volt. Hogy milyen az amikor valaki szomorú is és vidám is, az megtudja, ha elmegy a Fehér- és Fekete Tisza összefolyásához, miután azt is tudja, hogy a másik oldalon már Románia van, és Técső szép hegyes panorámáját román terület adja, miközben mindkét terület magyar. És eltelt a második nap is.