Nem az a pásztor aki.....

Kálmán Attila sorsáról, dányi életéről sem tudunk mindent. Nem tudtuk pl azt sem, hogy milyen szerepet játszott az 1956-os forradalomban.

Most, ebben az évben emlékezünk a forradalom 60-ik évfordulójára, tehát ez az írás is a megemlékezés része.

Így beszél Attila erről a korszakról:

1956 október 23-án mi is izgatottan hallgattuk a Kossuth-rádiót, a kétes hitelességű híreket és többször az Egmont-nyitányt.
Különösen az után nőtt az aggodalmunk, hogy néhány nap után Dányon is áthaladtak több hullámban szovjet páncélautók, tankok és teherautók Isaszeg irányába.
Egyik fiatal barátommal néhány marék százas vasszöget szórtunk az útra de a várt defektek elmaradtak.

Október utolsó napjai egyikén egy élő csirkéket szállító teherautó ketrecei közé bújva átjutottam Budapestet körbe záró szovjet katonai gyűrűn.

Másnap jelentkeztem a ferenc körút és a Tompa utca sarkán lévő pincében a "Sas" egység parancsnokánál, a "Századosnál". Az én választott nevem "Tanító" volt. Csak egy öreg puska, un "dióverő" jutott nekem.
Láttam személyesen Maléter Pált.
Csak egyszer sütöttem el a fegyveremet, akkor is csupán a levegőbe lőttem, amikor éjszakai őrségben nem akart megállni felszólításra sem egy katonákat szállító dzsip.

November 3-án abban a tudatban voltunk, hogy győzött a forradalom, és 5-én, hétfőn megkezdődik a munka.
Erre én leadtam a fegyvert, gyalog elsétáltam édesanyám bátyjához,Dr Félegyházy Elemérhez Budára a Szépvölgyi útra.
Rokonaim nem akartak elengedni de én elszöktem de a Corvin-köz közelébe már nem lehetett eljutni mert a szovjet csapatok első lépése az volt,hogy a hidakat ellepték tankokkal és páncélautókkal.
Budán maradtam,"Maxim" kerekes géppuskát húzó fiúkkal a Széna-téren kötöttem ki. Kaptam néhány kézigránátot és tartalék "etető" voltam a géppuskánál.
Hideg, nyirkos reggel volt.
A Széna-téren a kapualjakban mintegy százan dideregtünk.
Szabó bácsi, a Széna-tériek legendás parancsnoka délelőtt szólt a fiatalokhoz. Valami ilyesfélét mondott: Ti mindent megtettetek, amit lehetett. A hatalmas túlerővel szemben nincs semmi esélyünk. A hazának nem az értelmetlen halálotokra, van szüksége, hanem rátok. Mindenkit fölmentek az esküje alól. Megilletődve és némán hallgattuk, majd közösen elénekeltük a Himnuszt, könnyeinkkel küszködve.

Akkor még nem ment el senki. Egy óra múlva kb megjelent "Szabó bácsi" és azt mondta. Most kaptam az értesítést, a Vérmező felől rövidesen szovjet felderítő alakulat ér ide.
Pattanásig feszültek idegeink. Tíz perc múlva olyan össztüzet kaptunk, hogy csak kevesen menekültünk meg. Egy vastag tégla kerítés mellett lévő kis domb közötti árokban sértetlen maradtam.
Sokáig töprengtem azon, hogy miért maradtam meg. Mi az Isten célja ezzel?