Összetertozás, emlékezés

Párizsban, a Trianoni kastélyban, Európa akkori urai olyan gyalázatot követtek el a magyar nép ellen, amit nem lehet egyszerűen szavakkal kifejezni, egy-egy koszorúval elintézni, hanem a nemzeti emlékezet kitörölhetetlen részészévé kell tenni. Vajon ezt tesszük-e? "Kipipálós" ünnepléseink, megemlékezéseink csak ne legyenek karikatúrái e szomorú eseménynek mert többet ártunk vele mint amennyit remélünk megnyerni.

Az elcsatolt területek ma a politikai status qo közmegegyezés érintetlenségében leledzenek és nem is tudjuk meddig fog ez így tartani. Örökké talán, mert feloldódnak nemzeteink egy mindent maga alá gyűrő kozmopolita eszmében, ahol csak egyetlen isten létezik, a pénz istene, mely rokon a hatalom istenével és jó barátságban van a feledés, felejtés istenével, melyet cukros mázzal önt le a butítás istene. Ezek valóban egy tőről fakadnak, tehát egyek.

A magyar nép, a magyar ember, a magyar katona, csonka-Magyarországon belül és azon kívül, függetlenül vérszerinti származására egy olyan istent ismer amit magáénak vall, és ez a Magyarok Istene. A magyaroké mint a keresztények nagy családjának egyik meghatározó tagjáé, mely vérét ontotta e hazáért és ma is ontaná talán ha meg tudnánk mutatni melyik ez a haza. És hol van ez a haza. Mert mi tagadás: a haza bennünk van, de ez a "bennünk" már foglalt mert kiszorította a kultúrálatlanság a tömeghisztéria és az istentelenség. Tisztelet a kivételeknek, tisztelet az ünneplőknek és az emlékezőknak. Tisztelet a befelé könnyezőknek, a lélekben építkezőknek!

A Történelmi Magyarország 325 ezer négyzetkilóméter területéből, 63-at a csehek, ugyanennyit a szerbek, 4 ezer négyzetkilómétert az osztrákok és legtöbbet, 102 ezer négyzetkilómétert, mely nagyobb mint a mostani hazánk, a románok kaptak.

Nem miénk a Magas-Tátra, Fiume is az olaszoké, pedig mindez a Magyar Királyság része volt.

Elvették:
- földművelésre alkalmas területeink 61,
- fakitermelésünk 88,
- arany, ezüst és sóbányáink 100,
- vasérclelőhelyeink, acélgyáraink 83, illetve 60,
-olajfinomítóink 47 százalékát.

Az emberrről, az emberekről is szólnunk kellene. Az ittmaradottakról is és az elcsatoltakról is.

A magyar politika sohasem nélkülözte a hibákat, a rossz lépéseket. Így volt ez korábban is, így volt ez a Trianoni döntés idején is.
Nem csoda, ha szomorú a magyar ember.

Össze kellene kapaszkodni! De nem tudunk. Széthúzás, gyűlölet van bennünk, mérhetetlen hatalomvágy.
Vajon hány trianont kell még elszenvednünk, napról-napra, hogy legyen bennünk eszmélődés, nem nemzetrontó nép vagyunk!
Emlékezéseink, elhatározgatásaink, fogadalmaink, összetfogásaink és összetartozásaink nem /csak/ az ünneplések napirendi pontjainak kellene lenni, hanem a mindennapoknak is de ahhoz lelki megújulásra van szükségünk.

Ehhez pedig csak a Magyarok Istene tud nekünk erőt adni. Talán elsőként hozzá kellene mennünk.