Ferenc pápa missziós Vasárnapi üzenete

A 2015. évi Missziós Világnapot a Megszentelt Élet Évének keretében tartják meg, s ebből
nyer ösztönzést az imára és az elmélkedésre. Valóban: ha minden megkeresztelt ember arra
kapott meghívást, hogy tanúságot tegyen Urunkról, Jézusról és hirdesse az adományként
kapott hitet, ez különösen is igaz az Istennek szentelt életet élő személyekre, mivel a
megszentelt élet
és a
misszió
között szoros a kapcsolat.

Jézus követése, amely meghatározta a
megszentelt élet létrejöttét az Egyházban, válasz a hívásra, hogy vegyük fel a keresztet és
kövessük Őt, vegyünk példát arról, ahogyan ő átadta magát az Atyának, ahogyan előttünk járt
a szolgálat és a szeretet tetteivel, ahogyan elveszítette életét, hogy újra megtalálja azt. És
minthogy Krisztus egész élete missziós jellegű, az Őt szorosan követő férfiak és nők teljes
mértékben magukra öltik ezt a jellegzetességét.
A missziós dimenzió, amely az Egyház természetének velejárója,
benne rejlik a megszentelt
élet minden formájában ̧
és el nem hagyható belőle anélkül, hogy a karizma csorbát ne
szenvedne ezáltal. A misszió nem erőszakos térítés vagy puszta stratégia: a misszió a hit
„nyelvtanához” tartozik, elválaszthatatlan tőle annak számára, aki meghallja a Szentlélek
hangját, amint felszólítja: „Gyere!” és „Menj!”. Aki Krisztust követi, az mindenképpen
misszionáriussá válik és tudja, hogy Jézus „vele együtt jár, vele együtt beszél, vele együtt
lélegzik, vele együtt dolgozik. A missziós feladat közben érzi maga mellett az élő Jézust”
(
Evangelii Gaudium
, 266).
A misszió nem más, mint
szenvedélyesen szeretni Jézus Krisztust
és ugyanakkor
szenvedélyesen szeretni az embereket.
Amikor megállunk imádkozni a keresztre feszített Jézus
előtt, felismerjük szeretetének nagyságát, amely méltóságot kölcsönöz nekünk és támogat
bennünket. Ugyanakkor érezzük, hogy a szeretet, amely átszúrt szívéből árad, Isten egész
népére és az egész emberiségre kiterjed, és ebből értjük meg, hogy Ő fel akar használni
bennünket is, hogy egyre közelebb kerüljön szeretett népéhez (vö. uo., 268) és mindazokhoz,
akik őszinte szívvel keresik őt. Jézus missziós parancsa: „Menjetek!” vonatkozik az Egyház
mindig megújuló missziós feladataira és helyzeteire. Az Egyházon belül mindenki meg van
hívva az Evangélium hirdetésére életünk tanúságtételével. Különösképpen a megszentelt
életet élőkre vonatkozik, hogy
hallgassák a Szentlélek hangját, amely arra hívja őket:
jussanak el a missziók nagy peremvidékeihez
, olyan emberek közé, akikhez még nem jutott el
az Evangélium.
Az
Ad gentes
zsinati határozat kihirdetésének ötvenedik évfordulója arra szólít fel bennünket:
olvassuk el újra és gondoljuk végig ezt a dokumentumot, amely
jelentős missziós lendületet
adott a megszentelt élet intézményeiben.
A szemlélődő közösségekben Lisieux-i Szent Teréz
alakja került előtérbe és szólította meg a szerzeteseket. Ő a missziók védőszentje: az ő
személye mutatja meg a bensőséges kapcsolatot a szemlélődés és a misszió között. A világban
tevékenykedő számos szerzetesrend számára a II. Vatikáni Zsinat hozott missziós szemléletet,
amely rendkívüli módon nyitott az
ad gentes
missziók irányába, és gyakran
egybekapcsolódott ez a távoli, az evangelizáció során megismert országokból és kultúrákból
érkező testvérek befogadásával ezekbe az intézményekbe: mára már elterjedt az
„interkulturalitás” a megszentelt életben. Éppen ezért sürgető, hogy a misszió eszményét
visszahelyezzük középpontjába, Jézus Krisztusba, aki azt kívánja, hogy teljesen adjuk odaönmagunkat az Evangélium hirdetéséért. Ezzel kapcsolatban nem létezhetnek
kompromisszumok:
az, aki Isten kegyelméből befogadja a missziót, az hivatott a misszióért
élni.
Ezeknek az embereknek a számára, a világ sokféle perifériáján, Krisztus hirdetése az ő
követésének módjává válik és ő kárpótolja őket fáradozásaikért és nélkülözéseikért. Minden
törekvés, hogy valakit eltérítsenek ettől a hivatásától, még ha nemes lelkipásztori, egyházi
vagy humanitárius igényből fakadó szándék vezérli is, nem egyeztethető össze az Úr
személyes hívásával, hogy valaki az Evangéliumot szolgálja. A
missziós intézményekben
a
képzést végzőknek a feladata, hogy világosan és becsülettel rámutassanak az élet és a
cselekvés ezen távlatára, és hogy hitelesen végezzék el a valódi missziós hivatással
rendelkezők kiválasztását. Főként a
fiatalokhoz
fordulok most, akik még képesek a bátor
tanúságtételre és nagylelkű vállalkozásokra, olykor szemben haladva az árral is:
ne
engedjétek, hogy elvegyék tőletek a valódi misszió álmát
, Jézusnak olyan követését, amely a
teljes önátadással jár. Lelkiismeretetek titkos mélyén tegyétek fel magatok számára a kérdést,
miért választottátok a missziós szerzetesi hivatást és mérjétek fel, hogy készek vagytok-e
elfogadni mint szeretetből fakadó adományt az Evangélium hirdetésének szolgálatában. Ne
feledjétek, hogy az Evangélium hirdetése, még mielőtt az azt nem ismerők szüksége volna, a
Mestert szerető ember szükséglete!
Napjainkban a missziónak szembe kell néznie a kihívással, hogy minden nép szükségét érzi
a
saját gyökereihez való visszatérésnek és saját kultúrája megőrzésének.
Meg kell ismernünk és
tisztelnünk kell más hagyományokat és filozófiai rendszereket is, és el kell ismernünk minden
nép és minden kultúra számára a jogot, hogy saját hagyományából merítsen erőt Isten
misztériuma megértéséhez és Jézus Evangéliumának befogadásához, amely a kultúrák
számára fényt jelent és egyben az erőt, amely képes átalakítani ezeket.
Ennek az összetett helyzetnek a tükrében feltesszük a kérdést: „
Kiknek szól elsősorban
az
Evangélium hirdetése?” A válasz világos, és magában az Evangéliumban bukkanhatunk rá: a
szegényeknek, a kicsinyeknek, a betegeknek, azoknak, akiket gyakran lenéznek és elfelednek,
azoknak, akik nem tudják viszonozni (vö.
Lk
14,13-14). Az az evangelizáció, amely
elsősorban őfeléjük fordul, Isten országának a jele, amelyet Jézus akart elhozni a számunkra:
„Egyértelműen állítanunk kell, hogy elszakíthatatlan kapcsolat van hitünk és a szegények
között. Soha ne hagyjuk őket magukra!” (
Evangelii gaudium
, 48). Ennek különösen is
világosnak kell lennie azon személyek számára, akik a missziós megszentelt életben élnek. A
szegénységi fogadalommal azt választják, hogy Krisztust követik ezen preferenciájában, nem
ideológiailag, hanem úgy, ahogyan ő tette: azonosulva a szegényekkel, együtt élve velük a
mindennapi élet esetleges körülményei között, lemondva mindenfajta hatalom gyakorlásáról,
hogy a legutolsók testvérei lehessenek s hogy elvigyék számukra az Evangélium örömének
tanúságát és az Isten szeretetének kifejeződését.
A keresztény tanúságtétel érdekében, hogy az Atya szeretete megmutatkozzék a kicsinyek és a
szegények között, a megszentelt életet élőknek elő kell segíteniük, hogy
a világi hívők is jelen
legyenek
a missziós szolgálatban. Már a II. Vatikáni Zsinat kijelentette: „A világi hívek
működjenek együtt az Egyházzal az evangélium hirdetésében, és mint tanúságtevők és élő
eszközök vegyenek részt az Egyház üdvösségszerző küldetésében” (
Ad gentes
, 41).
Szükséges, hogy a misszionárius szerzetesek egyre bátrabban megnyíljanak azok felé, akik
készek velük együttműködni, akár csak rövidebb időszakokra is, hogy tapasztalatot szerezzenek ezen a területen. Ezek a testvéreink arra vágynak, hogy
osztozzanak a
keresztségben kapott missziós hivatásukban
. A missziók házai, szervezetei olyan természetes
csatlakozási pontok, ahol fogadni lehet őket, és emberi, lelki és apostoli támogatást lehet
nyújtani számukra.
Az Egyház missziós intézményei és művei
teljes mértékben azoknak a szolgálatában állnak,
akik nem ismerik Jézus Evangéliumát. Hogy ezt a célt hatékonyan meg lehessen valósítani,
szükségük van a szerzetesek karizmájára és missziós elkötelezettségére, ugyanakkor a
megszentelt életet élőknek is szüksége van a szolgálat szervezetére, amely Róma püspöke
részéről a
koinonia
(szeretetközösség) biztosításának kifejezése, hogy az együttműködés és a
szinergia (összedolgozás) a missziós tanúságtétel részét képezzék. Jézus azt mondta, hogy a
tanítványok egysége a feltétele annak, hogy a világ higgyen (vö.
Jn
17,21). Ez az összetartás
nem jelenti a jogi-szervezeti alárendeltséget bizonyos intézményekkel szemben, vagy a
sokféleséget ösztönző Lélek fantáziájának lefojtását, hanem arra szolgál, hogy hatékonyabb
legyen az evangéliumi üzenet átadása és közös szándék formálódjon, ami ugyancsak a Lélek
gyümölcse.
Péter utódának Missziós Műve az
egyetemes apostoli küldetés látóhatárát
jelenti. Ezért
szüksége van a
megszentelt élet számos karizmájára
, hogy ezen a széles horizonton végezze
az evangelizációt, kellő jelenlétet biztosítva a határokon és a már elért területeken.
Kedves testvéreim, a misszionárius szenvedélyének középpontja az Evangélium. Szent Pál
ezért mondhatta: „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (
1 Kor
9,16). Az
Evangélium az öröm, a felszabadulás, az üdvösség forrása minden ember számára. Az Egyház
tudatában van ennek az ajándéknak, ezért nem fárad bele, hogy szüntelenül hirdesse
mindenkinek azt, „ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk” (
1 Jn
1,1). Az Ige szolgáinak – a püspököknek, papoknak, szerzeteseknek és világiaknak – az a
küldetése, hogy mindenkit kivétel nélkül személyes kapcsolatba hozzanak Krisztussal. Az
Egyház missziós tevékenységének hatalmas területén minden megkeresztelt ember
hivatásának része, hogy személyes helyzetének megfelelően a lehető legjobban megélje a
missziót. Erre az egyetemes hivatásra adott nagyvonalú választ kínálnak fel a megszentelt
életet élő férfiak és nők, intenzív imaéletükkel, az Úrral és megváltó művével tartott szoros
kapcsolatukkal.
Miközben Szűz Mária, az Egyház édesanyja és a missziós lelkület példaképe szeretetébe
ajánlom mindazokat, akik az Evangélium hirdetésén fáradoznak, akár
ad gentes,
vagyis távoli
népek között, akár saját területükön, bármilyen életállapotban, szívből adom mindnyájatokra
apostoli áldásomat.

FERENC pápa