A lelkek emlékezete...

Több, mint ezer éve ünnepli az Egyház a Halottak napját, mégsem ismerjük pontosan az ünnep eredetét, lényegét, keresztény szokásait, hagyományait. Ma már annyira elmosódtak a határok a keresztény és a pogány szokások között, hogy érdemes átnéznünk röviden miről is van szó, hogy keresztényként miért és hogyan ünnepeljük halottainkat ezen a napon.

Ilyenkor kimegyünk a temetőbe, rendbe tesszük a sírokat, virágokkal, koszorúkkal díszítjük, gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteinkért, akár otthon, akár a sírnál, hiszen a tűz megtisztulást hoz számukra, ezen felül Krisztus jelképe is, aki meghalt értünk emberekért. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének pedig a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújthatunk gyertyát.
A Halottak napján gyakran mondott imádság a Halottak olvasója, amely öt tizedből áll, Jézus öt sebének emlékezetére.
Menjünk el mi is hittestvéreinkkel közösen a misére és kérjük Urunkat őszinte hittel: „Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik”. Gyűljünk össze családtagjainkkal, emlékezzünk meg azokról, akik már nincsenek velünk és élvezzük a közös beszélgetések örömét. Ha tehetjük, adjunk alamizsnát, ételt az arra rászorultaknak, vagy vendégeljünk meg szegényebb családokat a rokoni vagy baráti körünkből és ne felejtsük el útba ejteni a temetőt sem…
A temetőben valahogyan mindig hűvös van és mindig hűvös szél lengedez a sírok között, de keresztényként ne csak bánattal teli szívvel nézzünk a sírokra, hanem jussanak eszünkbe Szent Pál gondolatai is: „Ne szomorkodjatok úgy, mint akiknek nincsen reményük” (1Tessz 4,13). Érezzük meg a sírok közt járva az örök élet reményét, hiszen tudjuk: „akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk!” (Róm 14,8). Ebben a némaságban, mozdulatlanságban, a halál közelségében nemcsak szeretteink emléke, de Isten jelenléte is sokkal érezhetőbb. Ez az elcsendesedés, elmélkedés nemcsak elhunyt szeretteinkkel, de az Istennel való találkozás ideje is, hagyjuk tehát, hogy elveszített szeretteink helyét az Úr betölthesse bennünk és új életet adjon nekünk is, mert az élet mindig a halállal kezdődik, ezt még Jézusnak is meg kellett tapasztalnia.
Ezekben a napokban valahogy mindenki találkozik a halállal: a gyerekek, felnőttek is megéreznek valamit ebből a fojtogató, jeges megilletődöttségből, az idősek egy kicsit talán közelebbinek érezhetik, de ez nem baj, sőt szükséges is, mert a halál az élet velejárója: csak akkor élhetünk, ha utána meghalunk. Szükség van erre a találkozásra, a gyászra, az elcsendesedésre, mert akaratlanul is elgondolkozunk a halálról, az életről, nekünk is tanulnunk kell belőle, azt hogy hogyan kell meghalni, de azt is, hogy hogyan kell élni. Az előbbi csak utóbbi megismerésével tanulható. Meg kell tanulnunk hát a gyászból, hogy még mennyire szerethetünk, meg kell tanulnunk az elmúlásból, hogy a halál nem a vég, hogy Jézus ígérete az örök életről (vö. Jn 6,40) valóságosabb, mint ez a földi lét. Meg kell tanulnunk a halálból, hogy mindig az élet győzedelmeskedik, mert „Isten nem a holtak Isten, hanem az élőké.” (Mt 22,32) Ilyenkor szembesülnünk kell azzal is, hogy a halál csak a kezdet, az igazi élet utána kezdődik, ahogy Gárdonyi Géza is írja: „egy ajtó bezárult itt lenn a földön,/s egy ajtó kinyílik ott fenn az égen:/ ez a halál.”

A megemlékezés közepette felidézzük elhunyt szeretteink mosolyát, szavait, cselekedeteit, eszünkbe jut, mennyi mindent el kellett volna még mondanunk nekik, vagy meg kellett volna tennünk értük, mennyivel jobban szerethettük volna még őket. Önkéntelenül is eszünkbe jut: vajon most elég időt töltünk-e szeretteinkkel? Szentelünk-e nekik annyi figyelmet, amennyire szükségük van? Ebből a gyászból meg kell tanulnunk élő rokonainkat, barátainkat még jobban szeretni, mert a múltba révedés szükséges, de élni a jelenben kell.
A szépen ápolt, de az elhagyott mohával lepett sírok is mind az életről mesélnek tehát és a temető kapuján kilépve ezt a halottak napi elcsendesedést, szeretteink emlékét, Isten jelenlétét kell továbbvinnünk az életbe.