Húsvétvasárnap

Látta mindezt és hitt…Mit látott Péter és a másik tanítvány? Az üres sírt. Ahová a nagypénteki keresztrefeszítés után eltemették azt, akitől várták, hogy megmenti Izraelt. Politikai messiást vártak, szabadítót, népvezért: ezért köszöntötték virágvasárnap pálmaágakat lengetve, ruháikat az útra terítve Jézust az emberek.
De Jézus országa nem ebből a világból való. Ugyanakkor Jézus országa ebben a világban kell hogy kibontakozzék. Jézus ezért jött: hogy békességet hagyjon ránk, az ő békéjét, azt a békét, amit a világ megadni soha nem volt és soha nem lesz képes. Amikor halálról beszélünk, valaminek a hiányát érezzük. Fogalmazhatunk így: hiányzik valami, s mondhatjuk – és mondjuk, de sokszor mondjuk: nagyon hiányzik valaki. Aki hozzánk tartozik. Akivel együtt gazdagabb és szebb volt az élet.
„Most tél van és csend és hó és halál…” – írja Vörösmarty egyik költeményében. Tél, csend, hó és halál: kiábrándult nemzet, eltiport szabadságtörekvések, - bár nem halt meg az élet, mégis halálosan csendes és értelmetlen minden, ami körülöttünk zajlik. Elpusztult, kiveszett, kihalt a becsület, kihalt a hűség, meghalt az emberség, - hiánycikkek listájára lehet írni olyan fogalmakat, mint az egymással való törődés, az egymásra figyelés, a szolidaritás. Erre a listára kerülhet minden bizonnyal a felelősség hiánya: nem érdekel, mi van a környezetemben, mi történik a szomszédomban, nem érdekel, hogy tesszük tönkre, mi, emberek a ránk bízott teremtett világot. Nem érzünk felelősséget vizeink tisztaságáért, a fizikai és szellemi-lelki környezet szennyezéséért, bemocskolásáért. Valami nagyon hiányzik ebből a világból, amelyben pedig olykor-olykor felcsillan az igazságnak, jóságnak, szépségnek mégis csak egy-egy sugara.
A húsvéti történet nem szabad, hogy nyugton hagyjon bennünket. Mi, keresztények hajlamosak vagyunk az elkényelmesedésre, hajlamosak vagyunk, hogy belesimuljunk ebbe a világba, és elfeledkezzünk arról, hogy kereszténynek lenni – bocsánat a szóért – más-ságot jelent. Nem beképzeltséget, nem valami elkülönülést a mennyei kiválasztottság tudatában, hanem elkötelezettséget, szolgálatot, törődést, vállalást. Az élet szolgálatát.
Az apostolok – ez a két tanítvány, akiről az evangélium beszél – nemcsak az üres sírt tapasztalják meg, hanem találkoznak magával Jézussal is. Azzal, akit megfeszítettek, akinek sebhelyeit Tamás, aki nem akart hinni a többiek elbeszélésének, maga tapinthatta. Jézus él. Jézus közöttünk van.
Húsvét vasárnap este együtt vannak a tanítványok, s akkor Jézus megjelenik közöttük. Az ajtókat zárva tartották, mert féltek. De Jézus számára nincsenek korlátok, Jézus számára nincs bezárt ajtó.
Jézus, az élő, aki megjárta a halált, minden zárat képes feltörni.
Vajon mit mondanánk mi, akiknek az üres sírral talán nem sok bajunk van: akár el is lophatták Jézus testét, amint ez a szóbeszéd el is volt terjedve… vajon mit mondanánk mi, ha közöttünk most megjelenne, megszólítana bennünket, és hallanánk: békesség nektek! Vajon mernénk-e szembeszállni ezek után a bennünket körül vevő hazugsággal? Szembe mernénk-e fordulni az embert megalázó kiszolgáltatottsággal? Vajon mernénk-e szembeszállni korrupcióval, családellenességgel, - mernénk-e szembefordulni mindazzal, ami az embert nem örök életre teremtett személynek, hanem egyesek meggazdagodása tárgyának tekinti?
Mit szólna Jézus a mi közállapotainkhoz? Az igazság, az igazságosság nem jobb- vagy baloldali érték: az igazság emberi érték. Olyan korban élünk, amikor emberi értékek keresztre feszítésével találkozunk, olyan korban, amikor nem az életet tekintik az emberek a legfőbb értéknek. Keresztre feszítik az emberséget, meggyalázzák, kicsúfolják, majd megpróbálják elfelejteni és elfelejtetni. Sírba teszik, s hogy nehogy véletlenül is újra felszínre kerüljön, jó nagy, súlyos kővel le is zárják a sírt. Lezárják? Olyan könnyen másokra hárítjuk a felelősséget. Az igazság megfeszítésének, meggyalázásának felelősségét. Nem gondoljuk, hogy mi is ott vagyunk döntéseinkkel a tömegben, amelyik azt kiáltotta és azt kiáltja sokszor ma is: Feszítsd meg! Megfeszíteni az igazságot, megfeszíteni, meggyalázni az életet… „Én vagyok az út, az igazság és az élet…” Aki az igazságot gyalázza, Jézust gyalázza. Aki az életet semmibe veszi, Jézust magát veszi semmibe. Ha nem törődöm az igazsággal, Jézussal nem törődöm. Ha közömbös vagyok az élettel szemben, Jézussal szemben vagyok közömbös.
Mit szólna ma Jézus hozzánk?
Vajon van-e bátorságunk, hogy elvigyük a hírt az embereknek, miként az apostolok vitték a hírt: Jézus él! A húsvéti történet arról is szól, hogy az igazságot, az életet meg lehet gyalázni, keresztre lehet feszíteni, sírba lehet tenni – de az igazság, az élet föltámad a sírból. Egyáltalán nem mindegy, miként vagyunk jelen az emberek között. Egyáltalán nem mindegy, hogy szavaink és cselekedeteink egybevágnak-e. Egyáltalán nem mindegy, hogy keresztény hagyományaink, szokásaink mögött vannak-e keresztény, valóban krisztusi cselekedetek. Látta Péter és hitt… A hitéből pedig cselekedetek fakadtak. Először hírt adott arról, amit megtapasztalt: jó hírt mondott a többi apostolnak. Majd mindannyian megtapasztalták, hogy Jézus él: és erről nem hallgattak, készek voltak életüket adni ezért a meggyőződésért.
Húsvét az élet ünnepe. Az elkötelezett élet ünnepe. Húsvét az odaadásnak, az áldozatnak az ünnepe. Mert – miként Pilinszky írja, és sokszor idézik:

„... mert legyőzhették hitvány zsoldosok
és megszűnhetett dobogni a szíve,
de harmadnapon legyőzte a halált
et resurexit tertia die...”.
(Harmadnapon)