Nagyszombat

Amikor elmúlt a szombat…Elmúlt a nyugalom napja, vége volt az ünnepnek, vége volt a megemlékezésnek, hogy az Úr megszabadította a fogságból a népet. Elfogyasztották a húsvéti vacsorát, megtörtént a Mester megszégyenítő kivégzése, akit előtte kigúnyoltak, tövissel megkoronáztak, keresztet cipeltettek vele a kivégzés helyére, - majd levették a keresztről és a holttestet lepelbe göngyölve sírba helyezték – a tekintélyes Arimateai József kijárta a hatóságoknál, hogy tisztességesen eltemethessék. Amikor elmúlt már a szombat, asszonyok kimentek a sírhoz. Az evangélista neveket sorol fel: Mária Magdolna – az a rosszhírű nő, aki Jézus lábát olajjal kente meg, s hajával törölte, Mária, Jakab anyja – egy asszony, akinek a fia Jézus közvetlen barátai közé tartozott, és Szalóme – róla nem jegyeztek föl mást, csupán ezt: a hét első napján, amint lehetett, kora reggel, amikor a Nap fölkelt, kimentek a sírhoz.
Tanakodnak: ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejáratától? Nehezen tudom elképzelni, hogy csak erről beszéltek volna egymás között. Ahogyan ez a temetőkben ma is szokás, arról beszélnek, milyen jó ember volt, akinek a sírjához éppen igyekeznek. Meg azt is mondhatták, milyen kár érte: fiatal volt még, élhetett volna, tehetett volna még csodákat, visszaadhatta volna még néhány vaknak a látását, megkönnyíthette volna néhány nyilvános bűnös életét, megszabadíthatott volna még talán egy-két házasságtörő asszonyt a nyilvános megkövezéstől… S ki tudja, mi mindenről beszélhettek még. De a legfontosabb most mégis az volt: ki is hengeríti majd el a követ? Mert Jézust egy új sírba helyezték, s a sírt nehéz kővel zárták le.
Igaz, őrséget is állíttattak a hatóságok a sírhoz, de rájuk biztos nem számíthatnak. Mikor is törődnek a hatóságok azzal, hogy jámbor asszonyok mit akarnak tenni. Az evangélista szűkszavú. Nem beszél arról, hogy ez a három asszony hol találkozott, nem szól arról, hogy útközben láttak-e valakit. Már csak arról van szó, hogy odanéztek. Ott voltak a sírnál. Amit látnak, arra nem számítottak. A kő el volt hengerítve. Egy rövid megjegyzés: Pedig igen nagy volt… Segítséget vártak, segítőkre gondoltak: ki is hengeríti majd el a követ? Akárcsak mi, amikor nagy bajban vagyunk, és vesszük a bátorságot, hogy közelébe férkőzzünk az igazi megoldandó feladatnak, mi is azon töprengünk: vajon lesz-e valaki, aki segít rajtunk? Vagy magunkra maradunk? Nekünk magunknak kell megoldani mindent? A kő el volt hengerítve.
Bementek a sírba. Az asszonyok – bármilyenek legyenek is – mindig erősebbek a férfiaknál. Válsághelyzetben rájuk alighanem jobban lehet számítani. Nem féltek. Nem féltek attól, hogy majd valamelyik katona, akit oda parancsoltak, rájuk förmed és elzavarja őket: semmi keresnivalótok ennél a sírnál. Bementek a sírba. Egy sírbarlangba léptek be, nem sírgödörre kell gondolni. A leírás pontosságra törekszik: egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak. Nem tudják, ki ő, - de az elbeszélés szerint ott ül, s emlékeznek rá: tőlük jobb felől. Nem számítottak arra, hogy a kő el van hengerítve. S arra még kevésbé számíthattak, hogy valaki élővel találkoznak a halottnak a helyén. Ők egy holttestet akartak olajokkal bekenni. S most egy ifjúval találkoznak. Megrémülnek.
Amit hallanak, az evangéliumokban nagyon sokszor hallható. Hogy ők, az asszonyok hallották-e, ki tudja: a tanítványok többször, sokszor – s nehezen képzelhető el, hogy ne mondták volna tovább. Az ifjú azt mondja, amit Jézus szokott: „Ne féljetek!” Jézus mondta: „Ne féljetek azoktól, akik meg tudják ölni a testet… azoktól kell félni, akik a lelket pusztítják el.” A háborgó tengeren is ezt mondja nekik. S a folytatás: ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt. Nincs itt.” Ezt látják ők maguk is, hiszen üres a sír. A sírba helyezett, halott Jézust keresik. De – nincs itt! Ez az ő tapasztalásuk. Az üres sír látványa. alighanem egész életükben elkísérte ez az élmény őket.
Ez azonban önmagában kevés. Az üzenet lényege így szól: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt… S a történet folytatását ismerjük.
Találkoznak Jézussal a tanítványok. Előtte azonban még Péter is, János is elrohan a hírre a sírhoz. A folytatás azonban megrázó, életet alakító, átlényegítő, átváltoztató. Találkoznak Jézussal a tanítványok. Akik otthagyták, amikor megfeszítették, most már egész életükben vele maradnak. Igaz, nem elég, hogy Jézus húsvét estéjén megjelenik nekik az utolsó vacsora termében. Kell, hogy még többször találkozzanak vele. A személyes élménynek van átalakító ereje. Annak, hogy megtapasztalják: Jézus jön feléjük, olyankor, amikor nem is számítanak rá. Ott vannak együtt a bárkában a vízen, s a közeledő Jézust kísértetnek vélik. De nem: az Úr az!
Ha valóban Te vagy, Uram, parancsold, hogy feléd menjek a vízen…Ha valóban Te vagy… És valóban ő. És Péter – a tagadó – megindul feléje. Igaz, süllyedni kezd, amikor meginog a hite, de Jézus megragadja, nem engedi, hogy elmerüljön. S majd megkérdi tőle: Szeretsz-e engem? A történet folytatása: amit láttunk, amit hallottunk, amit kezünkkel tapintottunk: az Élet Igéjét hirdetjük nektek – olvassuk Lukács evangéliumában. Hirdetik, nem törődve emberi tekintetekkel, mert megtapasztalták, hogy Jézus: él. Jézus: élet.
Jézus: a mi életünk. Kiábrándult emberek vagyunk, s ha van bennünk némi bátorság, leginkább arra volna, hogy kora hajnalban – amikor még senki sem látja – elmenjünk a sírhoz. Hogy keseregjünk: vége mindennek. Megadjuk a végtisztességet a kihalóban lévő kereszténységnek, s gondoljuk, ezzel megtettünk mindent. Megőrizzük még úgy-ahogy keresztény gyökerű kultúránkat, megtartjuk keresztény szokásainkat, de ahhoz, hogy életünk valóban átalakuljon, valami sokszor nagyon hiányzik belőlünk.Nem az üres sír látványa hiányzik. Hanem annak megtapasztalása, hogy Jézus él. Hogy Jézus előttünk megy. Hogy sietve
menjünk, s mondjuk meg bátran minden embernek: nincs vége mindennek! Hogy Jézus a Vég, ugyanakkor ő a Kezdet. Ő az Alfa
és ő az Ómega. Övé az idő és az örökkévalóság. Övé az idő, amelyben mi élünk, bármennyire is reménytelennek látszik a
világ. Feltámadt. S ha elfogadjuk, nekünk is életet ajándékoz. Ezért ez a mai ünnep. Alleluja.