Nagypéntek

A szenvedéstörténetet újra hallgatva egyetlen kérdés fogalmazódik meg az emberben, de ez a kérdés élesebb és nyugtalanítóbb minden másnál. Ez az egyetlen kérdés: a „miért?”
Le tudjuk írni, jól meg tudjuk magyarázni, mi hogyan történt. De azt meg nem magyarázza senki, hogy miért nem erősebb a szeretet hatalma, mint az emberi gonoszság?
Mert gonoszsággal tele van a világ. Nem kell messzire menni érte. Minden nap belebotlunk. Gonoszság és igazságtalanság. Hatalmasok hatalmaskodása, emberek elnyomása. Kiszolgáltatottság: az egyik ember ki van szolgáltatva a másiknak. Az egyik népcsoport azt gondolja, joga van uralkodni a másik fölött. Nem kevesen vannak, akik magukénak tartják a földnek kincseit, pedig nem ők teremtették a földet. Úgy gondolják, hogy a hatalom megőrzéséért joguk van embereket kiéheztetni, alacsonyabb rendűnek tekinteni, elvenni tőlük azt a keveset, amit éppen birtokolnak, hogy nekik, a hatalmasoknak több legyen, - amiből egyébként semmit nem visznek magukkal a sírba.
Azok, akik számára létezik az Isten fogalma, úgy gondolják sokszor, hogy az Isten magára hagyta az embereket, még a történelmi sorsfordulók idején sem foglalkozik velük. Isten számára az emberek egyszerűen nem léteznek.
S milyen kevesen vannak, akik eljutnak annak a felismerésére, hogy nem az Isten hagyta el a világot, hanem az ember hagyta el az Istent.
Ez az embernek a tragédiája.
S az embernek örök kérdése:
„Oh! mondd, oh! mondd, minő sors vár reám: / … / Megy-é előre majdan fajzatom, / … / Van-é jutalma a nemes kebelnek, / Melyet kigúnyol vérhullásaért / A kislelkű tömeg?”
S hányszor vagyunk úgy, hogy sajnáljuk, hogy emberek születtünk, mert a gondolkodás képességével nem kevés gyötrelem jár együtt. Békésebb volna az állatok kiváltságos életét élni: akiknek „ a világ teremtése óta volt még egy kiváltságuk, … hogy ők, a vadállatok, akár az egész állatvilág, napról napra éltek, nem volt bennük félelem és gond a holnapi nap felől. A minden téren céltudatos természet megszabadította az állatokat a létnek ettől az átkozott terhétől. ( Ajtmatov: Vesztőhely)
Mi pedig szorongunk a saját sorsunk miatt, féltjük a ránk bízottakat, szembesülünk korlátainkkal, tehetetlenségünkkel, s nem ritkán otthontalannak, hontalannak érezzük magunkat. Szeretnénk máskor és máshol élni, de be vagyunk zárva, az itt és most metszőpontjában mintegy keresztre vagyunk feszítve.
Eszembe jut egy történet egy rabbiról, hadd mondom el:
Példálózhatnék talán egy csaló rabbi történetével, aki - bár tisztelet övezte hívei között - egyre nyomorultabban énekelt a frigyszekrény előtt. Nem akarta többé a Megnevezhetetlen szigorával fenyegetni a vétkeseket, jóságával vigasztalni a jámborokat.
Elszökött templomából, álruhába öltözött, és vándorútra ment. Betért egy öregasszonyhoz, aki széljárta viskójában elhagyatva haldokolt. „Mivégre éltem, ha mióta eszem tudom, csak a baj látogatott", kérdezte az öregasszony. „Hogy elviseld", felelte az álruhás rabbi, és megbékítette a haldoklót. Mikor kendőt terített arcára, elhatározta, hogy ezután némának tetteti magát. Útján harmadnap fiatal koldusnővel találkozott, hátán cipelte halott csecsemőjét. A rabbi segített sírt ásni; kendervászonba csavarva beletették a csepp hullát a gödörbe, befödték, kenyeret ettek, s a koldusnő szavára a rabbi csak mutogatással válaszolt. „Szegénykének semmi sem jutott, se öröm, se fájdalom. Mondd, érdemes volt megszületnie?" Az álruhás rabbi kezét forgatta homloka előtt, de mert az asszony makacskodott, rábólintotta: igen. S nyomban elhatározta, hogy ezután nem csupán némának, de süketnek is tetteti magát. Egy sziklaodúban rejtőzött el az emberek elől, nem talált rá más, csak egy menyét. Sebes volt a lába, a rabbi gyógyfüvet kötözött rá, az meg ízletes magokat gyűjtött neki. A remete imádkozott, az apró állat pedig mozgatta az orrát, megkedvelték egymást.
Egy délután kondorkeselyű csapott le a magasból, és társa szeme láttára elragadta a barlang szájában sütkérező menyétet. A rabbi ekkor azt gondolta: jobb lenne ezután a szemét is behunyva tartania. De mivel így - süketen, némán és vakon - már csak a halálra várakozhatott volna, annak siettetését pedig nem tartotta helyénvalónak, fölkerekedett, visszatért híveinek gyülekezetébe, és újból elmondta nekik: mi a jó, mi a rossz, a Megnevezhetetlen törvénye szerint, életükben. Tette, amit korábban is tett, szégyenében megizmosodva.
Föl tesszük a kérdést kimondva és kimondatlanul: „Mi dolgunk a világon?” S annyiszor belefáradunk, s nem merjük folytatni: „Küzdeni, erőnk szerint a legnemesbekért.” Azt pedig még kevésbé merjük kimondani, hogy „előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”
De hogyan törődjem a nemzet sorsával, ha a saját életem kérdéseivel sem tudok szembenézni?
Hiányoznak a példaképek, hiányoznak az elkötelezett emberek, hiányoznak, akik vállalni tudják a keresztet, amely a kívülállóknak botrány, esztelenség, de a hívőknek maga az élet.
Szabó Magda egyik írásában olvasom a következőt, címe: A prédikátor.
"Nem kellett sok idő, hogy megérezzem: ő volt a legszabadabb rokonom, ez a szigorú prédikátor, akinek csak azt kellett volna mondania, hogy nem hiszi már, amiben hitt, -
és megmaradhat az otthonában, a szerettei között, még baj sem éri, - csak éppen nem mondta. Mert tisztában volt vele, hogy nincs az a tengerzúgás, ami lebírhatja az ember belsejében szóló hangot, és mit számít deportálás és fogság és bilincsés elveszett otthon vagy család, vagy akár az elveszett élet is, - mind lényegesen egyszerűbben elfogadható, mint amikor az ember megtagadja és elveszíti önmagát."
A kereszt titka: a vállalás titka. A kereszt útja: a küzdelem útja. Az emberség útja: a keresztnek az útja. Egész életünkben tusakodik bennünk a jó és a rossz, a halál és az élet. Fölülkerekedni akarunk, miközben másokat legyűrni próbálunk. Legyőzöttnek, megsemmisítettnek érezzük magunkat, és olyan nehezen fogadjuk el a korlátainkat.
Isten gyermekeinek tartjuk magunkat, és tusakodunk keresztjeink ellen. Jézus azonban vállalta a keresztet. „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” És nem száll le, és rajta marad, vállalja – ebből fakad az élet, a mi életünk.
Miért a szenvedés? Miért és honnan van a rossz, ha jó az Isten?
Jó az Isten, - felkínálja nekünk az emberi és emberibb életet. De ha elfordulunk tőle, s kizárólag saját erőnkre támaszkodva éljük az életet, mindig elbukunk. De segítségünkre jön az Úr kegyelme.
Kicsit több békesség, jóság, szelídség,
Kevesebb erőszak, gyűlölet, irigység,
Kicsit több igazság úton, útfélen,
Kicsit több segítség bajban, veszélyben.
Kicsit több "mi" és kevesebb "én",
Kicsit több erő, szeretet, remény.
És sokkal több virág az élet útjára,
Mert a sírokra már úgyis hiába.
Imádunk Téged, Krisztus, és áldunk Téged:
mert szent Kereszted által megváltottad a világot.