Münzberg Mihály: Mai magyar rémmese

Egyszer volt, hol nem, volt egy birodalom, melyben rend, fegyelem és nyugalom honolt. Nem volt nevenincs birodalom, mert mindennek és mindenkinek volt neve, helye, célja, szerepe. Nem volt az üveghegyen túl, mert ez az ország fittyet hányt a terméketlen üveghegyekre, csakis erdős-lombos, dimbes-dombos vidékeken terült el. A kurta farkú malac sem túrt ott, mivel a tölgyek gazdagon termették a makkot a jószágok élelméül. Egy bölcs, jóságos, öreg király uralkodott mindenek felett.

Jancsi és Juliska serényen dolgoztak a mezőn, Piroska minden nap friss kalácsot vitt a tisztességben megőszült nagymamának, a hangya szorgosan gyűjtögetett tücsök barátjával együtt, aki legföljebb csak menyegzőkön muzsikált. Az öreg király legkisebb fia járt-kelt az emberek között, meghallgatta mondandójukat, hírül adta édesapjának, majd közösen találták ki, hogyan segíthetnék még jobban népük sorsát. A szépséges királykisasszony sem tett próbára ifjakat kegyei fejében, hanem terítőt, keszkenőt hímzett a palotában, vagy gondozta a növényeket.

A táltos paripa nem röpdösött a gondolatnál sebesebben; büszke szügyét igavonásra használta, így segítve a szántóvetők munkáját. A vitéz szabólegény mindenkinek takaros ruhát készített -királynak, jobbágynak egyaránt-, Hófehérke pedig ragyogó, piros almákat nevelt kertjében.

A birodalom kapuit szigorúan őrizték, nehogy rossz szándékú jöttmentek jussanak be a békés, rendes lakók közé. Az északi kapura a hétfejű sárkány vigyázott; szüzeket sosem kívánt áldozatul, hiszen Hófehérke almáival bőven csillapíthatta éhségét, tüzet is csak akkor okádott, amikor valaki sült szalonnát vagy hamuban sült pogácsát akart készíteni. A déli kapu sérthetetlenségéért a griffmadár volt felelős, aki rendszeresen körberepülte a környéket, pásztázva a jövés-menést.

Így éltek, éldegéltek boldogan a birodalom lakói, békességben, boldogságban.

Egyszer aztán a mézeskalács házában magányosan éldegélő vasorrú bábához ellátogatott néhány messziről jött rokona. A sárkány beengedte őket az északi kapun, hiszen egy birodalmi lakoshoz érkeztek, volt engedélyük az öreg királytól.

Ez a távoli kompánia elkezdett mindenfélét mesélni a boszorkánynak, hogy bezzeg náluk nem így van, ott nagyobb a házikó, és nem csak mézeskalács, hanem marcipán meg csokoládé is van a falában; arról is szóltak, hogy az ő hazájukban bizony nincs uralkodó, kérdezték: mi dolog az, hogy itt egy király parancsol? Addig-addig traktálták távolról hozott, zavaros elméleteikkel a vasorrút, hogy az végül teljesen igazat adott nekik, és elkezdte magát igen rosszul érezni a neves birodalomban. Elhatározta, hogy megváltoztatja a körülményeket, de úgy, hogy a messziről jött rokonok majd csak ámulnak rajta!

Nekifogott hát szervezkedni a bába; először is a hétfejű sárkányt kereste meg, és felvilágosította róla, hogy őt bizony csúnyán kirekesztik, hiszen lám, neki hét kobakja is van, mégis csak kapuőrnek használják, bezzeg az öreg királynak csak egy feje van, ennek ellenére a palotában uralkodhat.

Becsalta aztán a komisz boszorka Jancsit és Juliskát mézeskalács házába, és úgy teleetette őket édességgel, hogy azt sem tudták, merről fúj a szél. Aztán különféle rejtelmes és zavaros dolgokat mondott a két gyereknek.

De ez nem volt elég neki: felháborodottan állapította meg, hogy habár ő tapasztalt, idős nő, Hófehérke almái mégis sokkal kelendőbbek, mint az ő mézeskalácsa, ráadásul az üde, ifjú leányhoz mindig van pár a kedves szava a délceg királyfiaknak, felé bezzeg a madár sem jár.

Keresztül-kasul járta a vasorrú bába a birodalmat, és szinte mindenkinek telebeszélte a fejét valamilyen zagyvasággal, amibe persze távoli rokonai is jócskán besegítettek, újabb és újabb bolond ötleteket adva vendéglátójuknak.

Meg is lett az eredménye a boszorkány és rokonai mesterkedésének, szép lassan minden felfordult fenekestől: Jancsi már nem lelte kedvét Juliska társaságában, inkább a királyfival múlatta idejét, Juliska meg bosszúból összeköltözött Hófehérkével. Elmaradt persze az almatermés, így a hétfejű sárkány nekiállt szüzekre vadászni, amikor pedig tele volt velük a bendője, passzióból a falvak házaira okádott lángokat. A szépséges királykisasszony hímzett keszkenői a kutyának sem kellettek már, így bánatában kiállt az országút szélére, és szegénylegényeknek kellette magát pár pogácsáért. A tücsök ráébredt, hogy az ő hegedűművészetét senki sem becsüli érdeme szerint. Hátat fordított hát a földtúró hangyának, és hangszerét hóna alá csapva világgá ment. A griffmadár tébolyodottan szárnyalt a királyi palota fölött, és egyre csak azt károgta, hogy ő bizony önálló grifftartományt kíván alapítani.

A szabólegénynek is eszébe jutott, hogy dolmánykészítés helyett inkább posztódarabokat aggat a fák ágaira, így fejezve ki saját képzőművészi talentumait, ám amikor nem nyerte el a remélt érdeklődést, ollójával levágta a füleit. Piroska meg a nagymama kendert gyűjtögettek a mezőn, leveleit pedig a pipájukba tömték, aztán egész nap csak kacagtak.

Látta mindezt az öreg király, és rettentően elbúsult. Tehetetlen düh és keserves bánat emésztette a szívét, hogy szép, virágzó birodalma ebek harmincadjára jutott. Egyre törte a fejét, miként lehetne a dolgokat újra a rendes kerékvágásba állítani, de csak nem jutott eszébe semmi. Feleségével sem oszthatta meg gondját, hiszen a királyné egyre csak a vasorrú bába rokonaitól szerzett hírmondókat bújta, és az azokban látható cifra ruhákról, kölnikről beszélt.

Sírt-rítt a jóságos király, nem tudta, hogyan segíthetne szép hazáján.

Egyszer aztán zörgettek a palota ajtaján. A bortól kótyagos őr bebocsátotta a kopogtatót, aki nem más volt, mint a szegény ember legkisebb fia. Ment a fiú, egyenest a bölcs uralkodó színe elé, és csengő hangján szép jó napot kívánt.

Hüppögve, reszketve kérdezte az öreg király a szegénylegényt: - Hát te mit akarsz itt, édes fiam?
- Uram, királyom, egy életem, egy halálom kezedbe ajánlom, én bizony helyére rakom ez a bolond birodalmat, csak engedj engem cselekedni.
- No hiszen, felőlem aztán cselekedhetsz, amit akarsz, ennél nagyobb felfordulást már úgysem tudsz csinálni. Eredj Isten hírével!

A szegénylegény bement a palota istállójába, elővezette az egyetlen gebét. Keresett neki egy kis maradék abrakot, megetette, magának pedig előkotort egy rozsdás kardot az udvari kovács műhelyéből. Szétnézett aztán a király katonái között, és előparancsolta azokat, akiknek még nem szállt teljesen a fejébe a bor. Kis seregének élére állva aztán hazament a falujába, ott is összeverbuválta a magához hasonló legényeket, végül egész takaros kis kompánia kerekedett belőlük. A szegénylegény aztán felállt a ló hátára, intézett egy rövid, lelkesítő beszédet barátaihoz, aztán, hogy szem elől ne veszítsék egymást, mindenki egyforma kendőt kötött a nyakába, és elindultak rendet tenni.

Először is a vasorrú bábát és kerge rokonait kerítették elő; jól elagyabugyálták őket, aztán mindőjüket a birodalom határain kívülre száműzték. A hétfejű sárkányt és a griffet befogták fát vágni, Juliskát és Hófehérkét elküldték mosni a patakra, a nagymama és a szabólegény a szakadt ruhák megfoltozását kapták feladatul. Nem maradt tétlen a tücsök és a hangya sem, összeszedették velük az összes ehető falatot, és a táltos paripa hátán a palota éléskamrájába szállították, ahonnan aztán minden birodalmi lakos egyenlően részesedhetett a javakból. A legkisebb királyfi Hófehérke egykori almáskertjét gyomlálta ki, hogy ismét legyen gyümölcs bőven.

Egykettőre rend lett a feje tetejére állt országban, minden és mindenki visszatért eredeti mesterségéhez. Az öreg király boldogságában a szegénylegényt jelölte utódjának, és hozzáadta feleségül szépséges leányát. Olyan menyegzőt csaptak, hogy hét nap, hét éjjel folyt a dínom-dánom, és ma is boldogan élnek, ha azóta meg nem haltak.

Münzberg Mihály

www.barikad.hu